Ez a bejegyzés szintén dupla, de mindkét témakör egyaránt az "egyszeri vásárló" érdekeit hivatott szolgálni.
Az első a szabványok témakörét járja körbe, elsősorban az élelmiszeriparban újabban használt káoszba kívánja visszahozni az áttekinthető, világos rendszert, ami évszázadok igényeire alapozva alakult ki.
A második téma az elsőnek egy altémaköre, a termékekre vonatkozó garanciák kibővítése, a szervizelhetőség, és a tervezett elavulással szembeni küzdelem megkezdése.
Szabványok, szabályzók
A Magyar Szabvány létező, több évtizedes tapasztalatok alapján kialakított rendszerét söpörte félre az EU-s szabványok átvétele, pontosabban a szabványosítás hiányának átvétele, sok esetben. A kereskedőknek, forgalmazóknak előnyös állapot csak a vásárlónak nem jó, akiknek az érdekeit az Államnak, a Kormányzatnak elvileg képviselni kéne.
Hol van előírva, hogy egy dobozban hány százaléknak kell lenni minimum a terméknek? Sehol.
Hol van leírva, hogy egy élelmiszernek mekkora, szabványos egységcsomagokban lehet a polcokra kerülni? Most már sehol.
Mennyire bosszantó ez a jelenlegi rendszer, a 40 dekás, meg 75 dekás kenyerekkel, a 400 grammos, olcsóbbnak tűnő száraztésztákkal, a követhetetlen változatosságban gyártott, sokféle űrtartalmú vagy súlyú tejtermékekkel (tejföl, joghurt), a régi, megszokott 1,5%-os szegény, és 2,8%-os gazdag zsírtartalmú tejek helyett a tízféle zsírtartalmú tejekkel (a különféle savóból készített reggeli italokról, meg hasonlókról nem is beszélve), a 9 és 13 grammos vaníliáscukrokkal, és még sorolhatnánk. Mi lesz a következő? 80 dekás kilós liszt, vagy 9 deciliteres étolaj? Amivel most viccelünk, az holnapra valóság lesz a polcokon.
Ennek véget kell vetni.
Egyértelmű, szigorúan, kevés választható kiszerelésben megadott egységek kellenek.
Értelemszerű elnevezések, a sok "jellegű termék", meg "ízű termék" megszüntetése. A szója nem hús, a növényi zsiradék nem vaj, a savó nem tej, a tritikálé nem búza.
Szabályzóból is sokféle van, amit az EU gondolkodás nélkül ránk erőltetett, tekintet nélkül a helyi viszonyokra. Kettőt említek példaként:
- A víz arténhatárértékének csökkentése. Egyes alföldi kutakból évszázadokig itták az emberek az arzénos vizet, és többnyire mire belehaltak volna, addigra belehaltak másba. Az EU-s határértéket a tengerpartokkal rendelkező, sok tengeri halat fogyasztó nemzetek számára állították be, akik a tengeri hallal amúgy is rengeteg arzént visznek be, nekik az a kevés, ami nálunk a vízben megtalálható, már nem fér bele. A magyar ember mennyi tengeri halat fogyaszt évente? Nincs egy kiló összesen, amennyi halat megeszik, és ebben már a karácsonyi rántott hal és halászlé is benne van... amit édesvízi halból készítenek.
- A házisertés ételmaradékkal (=moslékkal) való etetésének tilalma. Erre igazából ésszerű magyarázat sincs, valami homályos ál-állatvédő maszlag van, hogy a malacnak az rossz, mert az az étel, amit az ember megeszik, neki nem jó. 9000 éve háziasították a sertést, éppen azért, hogy a maradékból értékes húst "állítson elő". 9000 évig ehetett moslékot, most már nem...
Garanciák, szervizelhetőség, és tervezett elavulás
Jelenleg hazánkban a boltban kapható termékek (elektronikai, mechanikai termékek jellemzően) többségére 1 év teljes körű, és további 2 vagy 3 év kiterjesztett garancia van.
Ez arcpirító.
Miért van egy hűtőgépre, egy mosógépre, egy tv-re, egy villamosra(!), egy autóra, vagy akármire ennyire kevés garancia?
A megoldás egyszerű. Az összes, Magyarországon forgalomba kerülő termék garanciaideje a jelenleginek a másfélszeresére változik a bevezetéstől számított két év elteltével; kétszeresére a harmadik év végére, és háromszorosára a negyedikre.
Természetesen a gyártóknak ez nem fog tetszeni, fel lehet készülni, hogy azonnal elkezdenek sípolni. Ezzel nem kell foglalkozni, egy kapitalista vállalatnak nincs az a kis piac, ami érdektelen volna, és amíg valamennyi profitot realizál, addig nem fog bezárni.
Ettől függetlenül megy majd a riogatás a kivonulásokkal.
Ha ez hatástalan marad, akkor jön az, hogy az árkülönbözetet a vevőkre hárítsák. Ez ellen igazán nem lehet mit tenni sajnos, ezt a békát le kell nyelni. Nagyon nem szaladhat el velük a ló, mert a piac úgyis beszabályozza azt az árat, ami még elfogadható a vevőknek (=e fölött egyszerűen nem lehet eladni a terméket).
Az intézkedés a feketekereskedelem, a külföldről nagy mennyiségben behordott, az új szabályoknak nem megfelelő, de olcsóbb termékek kereskedelmének is kedvezni fog. Ezt a legszigorúbb hatósági eszközökkel le kell törni.
A folyamatos termelésre-fogyasztásra épülő gazdaságnak ez bizonyára nem lesz kellemes, mivel a forgalom érezhetően vissza fog esni a bevezetést követő években, és később egyre jobban, de ez sem túlélhetetlen csapás. Arról nem beszélve, hogy a hazai gyártóknak az exportlehetőségei megugranak majd, mivel a magyar termék egyet fog jelenteni a megszokottnál magasabb élettartammal(!).
Sajnos nem tudom, hatékonyan hogyan lehetne kényszeríteni a termelőket arra, hogy szervizelhető eszközöket állítsanak elő. Mindenesetre üdvös lenne, ha a mára teljesen elterjedt összepattintós, ragasztós, összeolvasztott, egybeöntött alkatrészekből készített termékeket felváltaná újra a csavarozott összeszerelés.
A tervezett elavulást is vissza kell szorítani. Az sehol sem előremutató, hogy az emberek naphosszat dolgoznak olyan termékekért, amiket állandóan újra és újra meg kell venniük, bőven a technológiai elavulásuk miatt indokolt időszakon belül.
Rengeteg olyan beépített csapda van amúgy elnyűhetetlen, vagy annak tűnő termékekben, amiket fontos és célravezető volna kiiktatni. Három példa, ami kapásból eszembe jut:
- A borotvák cserélhető fején van egy úgynevezett "krémező csík". Miért? Kiknek? Azoknak, akik esetleg borotvahab nélkül szoktak borotválkozni? Csak, mert arra nem jó. Akkor mire jó? Nos, arra, hogy mikor az lekopik, akkor az ember tudat alatt használtnak, öregnek, életlennek kezdi érezni a pengét, olyannak, ami már "megérett a cserére". Pedig még vágna, nem is kevés ideig.
- A drága, és tartós teflonbevonatú edények, lábosok szinte minden esetben üveg fedővel kaphatóak. Elgondolkozott már azon valaki, hogy ennek mi a gyakorlati haszna? Az, hogy lehet látni az ételt? Valóban lehet? Az első perc után olyan gőz-és páraréteg vonja be a fedőt belülről, hogy azon átlátni képtelenség. De miért is ne lehetne megemelni a fedőt, és úgy ránézni az ételre?
Viszont ha mosogatás, vagy pakolás közben a fedő leesik, és eltörik, nos... akkor már az egész SZETT, az egész KÉSZLET használhatatlan, mivel másfajta fedő nem passzol a teflonedényre!
- A fülhallgatókon, nem a bedugós, hanem a fülre kívülre rárakós fajtákon, van egy szivacs, a komfort kedvéért. Maga a fülhallgató kerül 5000 ft-ba, és mivel mechanikus alkatrészek nincsenek benne, se nagy fogyasztású elektromos alkatrészek, ezért évtizedekig elműködne baj nélkül. Azonban ez a kis húsz forintos szivacs a felvevéstől-igazgatástól-lerakástól morzsálódik, rongyolódik, végül leesik. Nélküle a fejhallgató úgy néz ki, mintha a kuka tetején találta volna az ember... Természetesen hozzá való szivacsot nem árulnak külön, de ha árulnának is, nem passzolna olyan tökéletesen, mint a gyárban a résekbe szépen bedolgozott eredeti.
Ha valakinek van ismerete arról, hogy más országokban ezekre a problémákra milyen működő megoldásokat találtak, vagy simán van egy korszakos ötlete, az ne legyen rest megosztani azt.
Utolsó kommentek