A következő téma nem tartozik a legfajsúlyosabbak közé, de mivel a mindennapjainkba, feltűnő vagy észrevétlenül megbúvó, indirekt módon beleszőtte magát, ezért úgy gondolom, hogy kitárgyalásra érdemes.
Főleg, ha figyelembe vesszük azt, hogy mára a reklámok az egészséges mértéket jóval meghaladó módon burjánzanak, és ez bizony visszanyesésre szorul.
Mire jó a reklám?
A reklámok, hirdetések a maguk idejében a termék, a szolgáltatás, és a potenciális vásárlók, a szolgáltatást igénybe venni kívánók egymásra találását voltak hivatottak szolgálni.
A szocializmusban, ahol a piaci verseny ismeretlen volt, a reklámok egyfajta vicces, szórakoztató művészeti megnyilvánulási formává, egy korszak lenyomataivá váltak. Gyerekként én is, és sok kortársam is szerette a reklámokat ötletességük miatt.
Mára a reklámok nem a vevők valós igényeit keresik, hanem maguk teremtik meg az igényt az eladandó termékekre. A mai reklámok tolakodók, agresszívek, kikerülhetetlenek, harsányabbak, mint valaha.
A multicégek százmilliókat tudnak költeni termékmegjelenítésekre, és szponzorációkra, hogy a szokványosabb hirdetési felületekről már ne is beszéljünk. Ezt a költséget két forrásból teremtik elő: egyrészt a termék árának emeléséből, másrészt annak minőségének csökkentéséből.
Paradox módon az emberek többsége jobban megbízik azokban a termékekben, amiket sokat lát reklámban, hirdetésekben, szívesebben költ "kicsit többet" a "minőségért".
Legjobb példák erre a gyógyszerek és gyógyhatású készítmények, amelyeknél választáskor szinte az egyetlen választási szempont az ismertség. Ha az ember náthás, és vény nélkül kapható szert akar venni, akkor a gyógyszertárban alapból a Neo....ánt kéri - mert azt ismeri a reklámokból, tehát abban bízik. Ez abszurd, mert a bizalom mögött gyakorlatilag nincs semmi tartalom. (Normális országban egyebek mellett a gyógyszerek és gyógyhatású készítmények reklámozása be is lenne tiltva.)
Ez a trend azt eredményezi, hogy a kis-és középtermelők, vállalkozók egy újabb fronton veszítenek csatát, veszítenek piacot a multikkal szemben.
Járulékos, nem közvetlenül forintosítható veszteség társadalmi szinten továbbá, hogy a folyamatos, mindenhonnan ömlő fogyasztásra ösztönzés semmilyen vonatkozásában nem környezettudatos, a természetnek káros. Továbbá a többségében amúgy is elszegényedő embereket további, sokszor felesleges kiadásokra hergeli.
A 15. perctől jön az ide vonatkozó rész, de érdemes megnézni az egész videót - és a hölgy többi kisfilmjét is.
TV
A közszolgálati televíziózást már korábban felszántottam, a tisztán kereskedelmi televíziókról pedig megvan a magam véleménye... Az utóbbiaknak nem a szórakoztatás, vagy a tájékoztatás a céljuk, hanem pusztán a reklámidő értékesítése, a betelefonálós, emelt percdíjas telefonszámokkal futó műsorok gyártása, az asztro-showk, és társaik, azaz a bevételmaximalizálás. Mondhatnánk, hogy ezek legalább ingyenesek - igen, ahogy a szórólapok is ingyenesek az utcán, mégsem rajong értük senki.
Puzsér Róbert fogalmazta meg jól: a reklámok nem azért vannak, amit a csatornák elhitetnek velünk. A reklámok nem egy szükséges rossz, amit el kell viselni az ingyenességért cserébe. A műsorok vannak a reklámokért! A műsorok színvonala van a reklámok egyszerű, bugyuta üzeneteit hordozó szintjéhez igazítva (süllyesztve), hogy az átlag tv-néző ne zökkenjen ki televíziózás közben a tespedt komfortzónájából, hogy ne érezze azt, hogy mekkorát esett a nívó a reklámblokk alatt. Hogy ne akarjon átkapcsolni.
Egy normális világban a kereskedelmi tv-knek (és a teljesen hasonló alapon működő rádióknak) nem lenne létjogosultsága, sajnos az idealizált világomban nem hiszem, hogy minden cirkuszt egyszerre el lehet venni az emberektől. Talán majd, egyszer, mikor már egy tudatosabb társadalom hagyja a kertévéket "éhen halni", nézettség híján.
Az igazán felháborító viszont a tematikus, fizetős csatornákon tapasztalható reklámmennyiség. Egyedül a HBO, elég sok pénzt lecsengető előfizetőinek jár az a kiváltság, hogy a műsorokat, filmeket az azokat megszakító, és a köztük lévő szünetekben lévő reklámok nélkül élvezhessék.
A többiek pedig fizetnek, hogy ajánlókat, és reklámokat nézhessenek.
Saját, nem reprezentatív, szúrópróbaszerű vizsgálatom a következő eredményt hozta.
Discovery Channel, átlagos vasárnap délután. (A Discovery amúgy megérne egy külön misét, a többi tudományos-technikai-történelmi csatornával együtt, de ez nem lenne ennek a blognak a profilja. Maradjunk annyiban, hogy mára kb annyi közük van a felsorolt tematikákhoz, mint az MTV-nek a videoklipekhez.)
Műsorújság: 15:30-16:00 : Műsor
Valóság:
15:27:20 Ajánló 1'3"
15:28:23 Reklám 2'2"
15:30:25 Ajánló 1'35"
15:32:00 Műsor ("első rész") 8'30"
15:40:30 Ajánló 20"
15:40:50 Reklám 2'
15:42:50 Ajánló 2'2"
15:44:52 Műsor ("második rész") 12'2"
15:56:54 vizsgálat vége.
Sok tanulság leszűrhető. A vizsgált időszak kb megfelel az előre megadottnak:29'34". A műsorújságban fél órásnak megadott műsor valójában eleje és vége főcímekkel együtt alig több, mint nettó 20 perc: 20'32". Ez a teljes műsoridő csupán 69,5%-a. Ajánlóból 5'-et (16,9%), reklámokból pedig 4'2"-et (13,6%) kellett közben végignézni.
Ha 5000ft-os TV-előfizetési havidíjjal számolunk, akkor ez azt jelenti, hogy havonta 845ft-ot fizetünk ki azért, hogy a csatorna saját reklámjait, és további 680ft-ot azért, hogy egyéb termékek reklámjait nézhessük.
Javaslom tehát, hogy ennek az agyrémnek a megszüntetése érdekében vagy ne legyenek reklámok (és ajánlók sem - minek?) a tematikus, fizetős csatornákon, vagy pedig legyenek továbbra is, de akkor ezzel az összeggel arányosan csökkentsék az előfizetési díjakat. Havi 1525ft már érezhető rezsicsökkentést jelentene.
Óriásplakátok
Semmi nincs, amivel ezek mellett a vizuális szörnyek mellett tudnánk érvelni. Talán annyi, hogy egyes nagyobb társasházak (jellemzően panelek) a közös költségüket valamelyest csökkenteni tudják a falfelületeik bérbeadásával.
Az ellenérvek viszont többen vannak:
Ezen plakátok tolakodóak, rondák, elcsúfítják a városképet. A fentebb már leírt módon csökkentik a kis-és közepes cégek piaci esélyeit. Kikerülhetetlenek. Profitot csak egy szűk körnek, a felületeket bérbe adó cégeknek termelnek - és akkor a vadplakátozásról még nem is beszéltünk.
Ezek korlátozása mindenképpen célszerű és ésszerű. Reklámot, hirdetést közterületen sehogy, magánterületen pedig a magánterület belseje felé (azaz nem az utca felé) fordítva lehessen elhelyezni. Pl.: nagyáruházakban a parkoló felé nézhetnek a birtokhatárra felállított plakátok.
Kivételt képeznek ez alól természetesen az üzletek kirakatai, illetve a boltok, szolgáltatók, cégek neve és logói.
Lakossági vadplakátozás
Tarthatatlan, hogy a forgalmasabb utasvárók, gyalogátkelők, járdák összes függőleges felülete (pl.: villanyoszlopok) tele vannak ragasztgatva különféle, többnyire ingatlanokat kínáló hirdetésekkel. Ezek a kis fecnik a párát, esőt felfogják, a fém felületeket nem engedik száradni. Eltávolításuk után ocsmány, rozsdás felületet hagynak maguk után.
Eddig ezek ellen kétféleképpen, magyaros módon próbáltak küzdeni: szankcionálással ("aki az utasváró felületére hirdetést helyez ki, az tudomásul veszi, hogy köteles megfizetni a hirdető teljes felületére vonatkozó bérleti díjat,..." stb), illetve megelőzéssel: a frissen újrafestett villanyoszlopokra fejmagasságig ragyás réteget kennek, ami megnehezíti a ragasztást, és némi távolság tartásával biztosítja a víz lefolyását, a felület száradását.
Az utóbbi módszer ötletes, és elterjesztésre érdemes, akár a MMSZ bevonásával is.
Viszont ildomos volna valamit adni is az egyszerű, hirdetni vágyó polgárnak, nem csak elvenni mindent tőle.
A javaslatom: olyan utasvárók, gyalogátkelők környezetében (ahol eddig is gyakori volt a ragasztgatás) az önkormányzatok helyezzenek ki Lakossági Hirdetőfalakat. Ezeket havi, kétheti rendszerességgel takarítsák le, hogy legyen hely a friss hirdetéseknek. (A választásokkor működő ideiglenesen kihelyezett, többnyire falemez tákolmányok tartósabb változatának, és a SPAR-áruházakban alkalmazott ingyenes hirdetőfalaknak a kombinációját kell elképzelni.)
Szórólap, reklámújság, egyéb levélszemét
Az egyik legértelmetlenebb, legbosszantóbb hirdetési forma. Ki olvassa ezeket a szemeteket, amiket az utcán a kezébe, otthon a postaládájába tömködnek? Senki.
Mégis évente átlagosan több, mint 26kg-nyi szórólapot kapunk, ami évi 80kg-nyi fa felesleges kivágását jelenti.
Amit kézbe nyomnak utcán, az két méterrel később szemétté válik. A postaládákba belegyűrtekkel sem jobb a helyzet. Szintén nem reprezentatív tapasztalatom szerint: a társasházban, amiben lakom, van szelektív papírgyűjtő. Ez egy hét alatt dugig telik papírral - melynek legalább a 4/5-e reklámanyag! Ezért tartunk fent szelektív gyűjtőedényt? Hiszen az az alapvetés, hogy a meg nem termelt szemét a legjobb szemét.
Arról nem beszélve, hogy hány értelmes levélpostai küldemény kerül véletlenül kidobásra, mert "összefogódik" valamivel. A potenciális betörőknek is az első, legegyszerűbb infójuk is innen ered: amelyik postaládából folyik ki a szórólap, az ahhoz tartozó lakásba "nyugodtan" be lehet nézni.
A megoldás az ilyen reklámozás szemetelésnek minősítése, tiltása, és a továbbiakban az eszerint való eljárás.
A különféle helyi, önkormányzati újságok, magazinok, politikai, vallási kiadványok, vagy pl a Metropol "újság" is beletartozna ebbe a körbe.
Telemarketing
Hasonlóan gyűlöletes, és társadalmilag mélyen elítélt reklám-forrás.
Régen hazánkban egy ember szerveit csak akkor használhatták fel donorszervnek, ha volt nála, vagy a rokonainál egy felhatalmazás ennek engedélyezéséről. Jópár éve aztán, nagyon helyesen megfordították ezt a logikát: ma már csak annak a szerveit nem lehet felhasználni, aki ennek tiltásáról kimondottan rendelkezik.
A telemarketing ellen valami hasonló logikájú szabályozást kellene bevezetni. Jelenleg akinek a száma nem titkos, azt nyugodtan lehet zaklatni (mert ez az). Fordítva kéne: alapból senkit nem lehetne hívogatni "szenzációs ajánlatokkal", csak azt, aki ezt külön engedélyezi. Borítékolható, hogy egy ilyen után ez a szektor magától, hamar kihalna.
Utolsó kommentek