Az invazív (nem őshonos, természetes ellenségeinek hiányában korlátlanul szaporodó) állatfajok, és a sokszor allergén, szintén invazív növényfajok évről-évre sok gondot, és megszámlálhatatlan kiadást jelentenek a mezőgazdaságnak, az egészségügynek.
Azt a tétova maszatolást, amit évek-évtizedek óta az aktuális kormányzatok ezen a fronton végeztek, egy magasabb, hatékonyabb sebességfokozatú küzdelemre kell felváltani.

Invazív növények

Ebben a bejegyzésben több lesz a felhasznált irodalom, mint a hozzáadott érték, elsőnek jöjjön egy összefoglalás az invazív fajokról: itt.
Ez pedig egy összefoglaló az allergén növényekről: ott.

Ezen növényeket vagy erdészeti, vagy MMSZ erőforrások bevonásával, a lehető legszélesebb mértékben, a lehető legalaposabban irtani javasolt.
Az allergén fajok esetében a lakott területekről, a belterületektől kifelé célszerű haladni, míg az egyéb fajoknál a természetvédelmi területek széleitől kifelé indokolt a haladás.
Utóbbiak esetén én erős túlzásnak tartanám az összes felsorolt, egy vagy két csillaggal jelölt növényt kipusztítani, vagy üldözni, a fókuszt a három csillaggal jelöltekre helyezném.
Egyik listán sem szerepel a nyárfa. Ez az a növény, amelyik tavasszal az egész környezetét mindenfelé szálló, majd fehér hurkákba feltorlódó termésekkel örvendezteti meg. Ez nemcsak zavaró, de a szemnek-orrnak irritáló is, látványban pedig rendetlen, piszkoz képzetet kelt. Javaslom tehát, hogy a lakott területekről, és azok közvetlen környezetéből ezeket a fákat vágjuk ki.

Szintén nem tesz a linkelt írás említést a lokálisan invazív fajtákról, pl a Sas-hegy kiemelten védett árvalányhaj-lelőhelyeit veszélyeztető, a környékbeli kertekbe, kertek elé betelepített, majd mindenfelé elterjedő orgonáról; vagy a rendkívül sebezhető pusztai tölgyesekről, melyekben a tölgyön és a nyíren kívül szinte minden más fafaj invazívnak számít.

Tehát a fafeldolgozásban, tüzelőként, pelletáláshoz, komposztálásra begyűjthető, és felhasználható fajok elsősorban:
akácfélék, ecetfa, közönséges nyír, zöld juhar, egyes pázsitfűfélék, parlagfű, üröm.

Az annyira allergén, és agresszív fajok, mint pl a parlagfű, speciális elbánást igényelnek: a begyűjtés (lehetőleg gyökeres eltávolítás) után szárítás, majd zárt hamvasztás (energiakinyeréssel, lehetőség szerint), utána a keletkező hamu elvermelése (esetleg új telepítésű gyümölcsösök, erdők gödrébe talajjavítás gyanánt keverhető).
Ez egyáltalán nem túlzás, a parlagfű magja eltemetve akár 30 évig is életképes, csíraképes marad!
(Akik szerint pedig a parlagfű nem más, mint az ambrózia, az Istenek nektárjának megfelelője, amit már az ókori görögök is sokat fogyasztottak [megj.: a parlagfüvet a múlt század ötvenes éveiben hurcolták be Európába], ami mindent gyógyító csodaszer, de főleg az allergiát gyógyítja, azoknak javaslom, hogy egyenek belőle jó sokat, de másokat, ha lehet, kíméljenek meg az idiotizmusuktól.)

Invazív állatok

Mint a növényeknél linkelt írásból látható, ez a kategória elsősorban rovarokat tartalmaz, illetve vízi élőlényeket.
Előbbiekre nézve nem sok ötletem van, hogy a durvánál is durvább szintre emelt vegyszeres "növényvédelem" kizárása után milyen egyéb, természet-és fogyasztóbarátabb megoldások maradnak.
Ugyan begyűjtéses, leadásos versenyben az ötvenes években szinte teljesen sikerült a májusi cserebogarat kiirtani, pl a burgonyabogár esetében valami hasonlót el is tudok képzelni, akár állami ösztönzéssel is, pl minden kiló bogár után ezer ft járna a gyűjtőnek, de egyrészt (szerencsére) talán még ekkora nyomor nincs nálunk, hogy ez mérhető eredményekkel járjon, másrészt pl nehezen tudom elképzelni, ahogy MMSZ dolgozók, vagy önkéntesek tömegesen, erdőkön-mezőkön pajkosan szökdécselve kergetnék mondjuk a szövőlepkéket... Hatékonyan.

A vízi élőlények halászata-horgászata célzott módon működőképes, természetesen az őshonos fajták visszadobása mellett. Az így kifogott halak méretüktől függően az MMSZ saját ellátásában kaphatnak szerepet, kisebb méret esetén pedig takarmányként (halliszt) használhatók fel.
(A sokat idézett cikk nem írja idegen, ártalmas halként az amurt, a balint, sőt, a Balatont időről időre ellepő angolnát sem, pedig az én ismereteim szerint ezek is inkább károsak, mint hasznosak az őshonos vízivilágra nézve.)

A fácán, a kanadai lúd, vagy épp a dámszarvas vagy a muflon esetében a helyi vadásztársaságok ösztönzésével lehet ezen állatok állományát jelentősen ritkítani. A kilőtt vadak szintén beilleszthetők az MMSZ étrendjébe.

Érdemes még szót ejteni a nagyvárosokban élő hívatlan állatokról is.
Rágcsáló és csótány (svábbogár) terén a rendszerváltáskor igen jól álltunk, nemzetközi viszonylatban is. Mióta azonban az ezek elleni védekezést nem ingyenesen, nem rendszeresen, nem minden területre kiterjedően, és nem kötelező érvénnyel végzik, azóta a helyzet lassan, de romlik. A tendencia megfordítható, amennyiben az előző mondatomból a "nem" szócskákat kivesszük.

Lehet, hogy szívtelen vagyok, de én nem vagyok barátja a nagyvárosainkban tömegesen élő galamboknak, és verebeknek sem. Előbbiek a szemetünkből élnek, nem sokkal higiénikusabbak a patkányoknál, fertőzéseket terjeszthetnek (nem véletlenül gúnyolják őket repülő patkányoknak), míg utóbbiak a hasonló testű énekesmadaraink erőszakos ellenfelei. A galambok ráadásul összepiszkítanak mindent, és zajonganak a tetőterekben, világítóudvarokban, szellőzőkben. (Nem akarok keserű vénasszonynak tűnni, de aki fölött laktak galambcsaládok, az tudja, hogy hosszú távon mennyire kellemetlenek tudnak lenni.)
Ritkításukra a méreg kihelyezését annak közegészségügyi, és válogatás nélkül ölő hatásai miatt nem javaslom; a városokban kis kaliberű puskákkal való lövöldözést pedig annak veszélyes, és véres mivolta miatt nem.
Solymászok bevonása, illetve csapdák kihelyezése volna célravezető.
Az így levadászott/elfogott madarak húsát állatkertek, vadasparkok húsevőinek táplálására, illetve kutya-macskaeledel gyártásához lehetne felhasználni.

Facebook-csoport