Ismét kissé rendhagyó írás következik. Nem szokásom ugyanis (legalábbis ezen a blogon nem az) a múltba révedő köldöknézegetés, a mi lett volna, ha?, és a hogyan kellett volna? kérdések boncolgatása. Többnyire valós problémákra keresek nem szokványos megoldásokat.
Viszont ezen egyszeri alkalommal kivételt teszek.
Leírom azt, hogy mik azok a főbűnök, amiket az ún. "rendszerváltó elit" elkövetett. Aminek köszönhetően ma ott tartunk ahol, és úgy élünk, ahogy. Leírom, milyen lehetőségeket szalasztottak el '88 és '90 között azok az emberek, akik a legenyhébb javaslatom szerint is kényszermunkatáborban kellene hogy gürcöljenek, olyan körülmények között, hogy a lámpavason való himbálózás kegyes megváltásnak tűnhetne számukra.

1, A gazdasági-politikai megtisztulás hiánya

Elsőnek ezt veszem, mert lehet, hogy nem ez a legsúlyosabb bűn, de sorrendiségét tekintve mindenképpen a legelső. (Bár az is lehet, hogy a legsúlyosabb, ha a régi gárda tevékenységének következményeit nézzük...)

A zökkenőmentes(ebb), békés, vértelen átmenetnek ára van. Antall pökhendin vágta a képünkbe: tetszettek volna forradalmat csinálni. Hát, ebben igaza van, ezt valóban elmulasztottuk. Mert az meglehet, hogy a forradalom után fejetlen, kiszámíthatatlan, zavaros és kaotikus időszak következett volna, dilettáns, megtévedt, gyarló emberek vezette országként Románia, és Lengyelország nyomdokain haladtunk volna. Igen, ez bizonyára kellemetlen lett volna.
Más kérdés, hogy a lengyeleknek egy szűk évtized, a Románoknak másfél elegendő volt, hogy maguk mögött hagyjanak minket, az egykori irigyelt "Vidám Barakkot", a k-európai "bezzegállamot".

Fájdalmas volt a műtét, amivel kimetszették ezen országok a daganatot, és gyötrelmes a lábadozás. Mi viszont azóta magunkban hordozzuk ezt a rákot, amely egyre szétterjedtebb, egyre több a szövődménye, szinte már egyáltalán nem operálható, és egészen biztosan a halálunkat okozza.
A szakértelem, és a hozzáértés jelszavaival a címlapon lévő vezetők kivételével a teljes szocialista gazdasági, és politikai vezetőgárdát átmentettük magunknak. Püff neki, szép kis rendszerváltás. Ha nem megy a kupi, nem a kárpitot kell kicserélni - nekünk sikerült.

Ez a poszt-kádári brigád játssza nekünk azóta is a demokráciát, és ennek isszuk a levét.

Nem vagyok annak a habzószájú közegnek a tagja, akik elszámoltatás, meg felelősségre vonás után ácsingóznak. Egyszerűen csak fel kellett volna állítani mindazokat, akik valamilyen magasabb funkciót töltöttek be a szocializmusban, és finoman megkérni őket, hogy távozzanak - üres kézzel, ahogy jöttek! - , amíg megvan a békesség.


2, A vadkapitalizmus korlátlan meghonosítása

Vadkapitalizmus, ultraliberális piacgazdaság, rablókapitalizmus - nevezzük, aminek tetszik.

A napokban olvastam egy gazdasági témájú írást. A szerzője első körben, amolyan kötelező felütés gyanánt elsírta, hogy Magyarország legnagyobb problémája jelenleg az, hogy az Orbáni kézivezérléses terror miatt több ponton is sérelmet szenved a szent, és sérthetetlen Szabad Verseny.
Miért is baj ez? Miért az az irányadó dogma, hogy a szabad verseny egy szent tehén?

Vegyük észre, hogy a tankönyvi értelemben vett szabad verseny nem létezik. Nincsenek idealizált piacok, mint mondjuk valamilyen számítógépes gazdasági menedzserjátékban (Transport Tycoon, pl), ahol egy szűz területre egyszerre érkezik több szereplő, egyforma tőkével, egyforma esélyekkel. És csak a szorgalmuk, a tehetségük, a rátermettségük dönti el, melyikük lesz a végén a legsikeresebb. A fogyasztók, a vevők kiszelektálják, melyik szolgáltatás, vagy termék a legjobb, a legversenyképesebb - a többi vagy alkalmazkodik, vagy eltűnik.
Ilyen nincs. Nagyjából az ősközösség óta.

Óriási multicégek vannak, részvényesekkel, akik elvárják az osztalékot. A vállalatóriás olyan, mint egy kisgömböc, folyamatosan növekednie kell, terjeszkedni, olcsítani a gyártást és drágítani az eladást, alámenni a konkurenciának, vagy tönkretenni, fölvásárolni azt, piacokat szerezni, törvényes, vagy törvénytelen áron. Meg kell vásárolniuk a törvényhozást, a szabályozást, stb stb.

Ezeket a cégeket szabadították Magyarországra a rendszerváltáskor.
Mintha cápaméretű piranhákat dobáltak volna egy olyan halastóba, ahol addig kizárólag kukoricán jámboran kérődző pontyok úszkáltak.
Mire számítottak, de őszintén? Hogy a magyar vállalatok versenyképesek lesznek? Hogy a multik majd ide fognak beruházni, tudást, technológiát, hogy cserébe pár éven belül konkurenciát jelenthessünk majd nekik?
Ki hitt ebben, de őszintén?

Persze, ne legyünk igazságtalanok. Az emberek akkoriban egyvalamiben biztosak voltak: mást szeretnének, mint a szocializmus. Milka csokit. Banánt. Hűtőládát. Farmernadrágot. Harisnyát. Borotvapengét. Olyan számítógépet, ami kisebb egy hűtőszekrénynél. Az emberek kapitalizmust akartak, mert úgy gondolták, hogy ha nálunk is az lesz, akkor majd mi is úgy fogunk élni, mint az osztrákok.
24 év telt el. Árubőség már van nálunk is, de a Nyugattól való ötven évnyi lemaradásunk konstans, ha nem nőtt az elmúlt években.

A korlátlan liberális piacgazdaság igazságtalan, és tökéletesen ellenkezik az egyenlő verseny szellemével. Az ilyen berendezkedésben a versenyelőnyben lévő visz mindent, az eleve nagy lesz még nagyobb. Csak a nagy, versenyelőnyben lévő multik védelmezik ezt, illetve az ő szócsöveik, a politikusok.

Létezik természetesen szabályzókkal, törvényekkel kordában tartott kapitalizmus is. Nem vagyok közgazdász - de volt anno az országban egy pár, akik már többet is láttak, mint amennyit a Marxizmus-Leninizmus tanszéken oktattak nekik. Miért nem cselekedtek?

Le kellett volna ülni, és átszámolni az államadósságot. Hogy jött ki, milyen kondíciókkal vettük fel, mennyit lehet letudni, újratárgyalni, stb.
Kellett volna csinálni egy Nemzeti Vagyon Nyilvántartást. Mi van állami, önkormányzati kézben. Mennyi ezek becsült értéke, valamennyire stabil értékben kifejezve (arany uncia, dollár, vagy hasonló).
Mi az, amit ezek közül fejleszteni érdemes, mi az, amit próbálni életben tartani, némi józan átalakítás mellett, és mi az, amit minél előbb le kell építeni.
Nyilván kell mindehez némi jövőbelátási képesség, de mint mondottam, közgazdászokból mindigis szufficitje volt az országnak.
Ki kellett volna jelölni a Magyar Harmadik Utat. Politikai, és gazdasági értelemben egyaránt. Mi a jövőképünk, mit akarunk, merre tartunk, mik a céljaink? Miben vagyunk erősek, mire érdemes építeni, mik a hiányosságok, amiket fejleszteni érdemes?
Irányvonalakat importálni teljesen felesleges. Ahogy nincs két egyforma ország, úgy nincs két egyformán használható megoldás sem.


3, Kárpótlás és privatizáció

Ez a két, kézenfogva járó folyamat utólag visszanézve a Fidesz-kormányzat intézkedéseire emlékezteti az embert: pozitív alapgondolat, majd alkalmatlanságból fakadóan, netán szándékoltan dilettáns megvalósítás.

Felelevenítendő a gyalázatos eseményeket:
Az állam az egykori saját többségi tulajdonú, életképes cégeit eladogatta külföldi multiknak úgy, hogy azok egyúttal részvénytársaságokká alakultak. Hogy az embereknek valamivel kiszúrják a szemét, ezért ilyen-olyan módon kiszámolt Kárpótlási jegyeket adtak a számukra, melyeket pénzre nem, csak értékpapírra válthattak át.
Az embereknek fogalmuk sem volt se a dinamikus gazdaság szabályairól (honnan lett volna), se az értékpapír-kereskedelem trükkjeiről (szintén). A tőzsdére vitt vállalatok a gazdaság gyengeségét kihasználva, a pokolba leverték a papírjaik értékét. A megszeppent tulajdonosaiktól a tűzhöz közel lévő befektetők bagóért vásárolták fel
a részesedéseiket; illetve az új tulajdonosok olcsón visszavették azt, ami amúgy szándék szerint nem lett volna az övék.
A spekulánsok jól jártak, a kárpótoltak hoppon maradtak. Miközben az állam elkótyavetyélte a vagyonát, és gazdaggá tett pár "szemfüles" embert, addig egyúttal betette 40 év sérelmét a "Letudva" feliratú fiókba.

Persze volt egy kör, akik nem jártak olyan rosszul, mint a nem annyira egyenlők.
A hazai zsidóság tagjai minden, a Holocaustban elhunyt rokonuk után egymillió forintnyi kárpótlási jegyet kaptak (a korai '90-es években járunk!). Hogy érzékeltessük ezt az arányt: anyai nagyapám egy kispesti, hét lakásos elállamosított bérház felerésze után 14 000 ft-ot kapott; míg apám a Málenkij Robotra elhurcolt, a jeges Volgában fát úsztató, majd 5 év után csontsoványan hazatérő, és rákban meghaló apja után egy fillért sem.
Ellenben anyám főnöke, aki oszt.vez. főorvosként amúgy sem kenyérre kuporgatott hónapról-hónapra, kétmilliót kapott a szülei után.
Természetesen nem szándékozom egyik ember szenvedését a másik elé állítani - de miért tette mindezt a kormányzat, ilyen kiábrándító igazságtalanságokat kreálva, mikor forintosította a polgárai veszteségeit?

További, kapcsolódó főbűn volt a re-privatizációtól való elzárkózás. Szóba sem került, hogy olyasvalaki kapjon vissza olyasvalamit, ami mondjuk '47 előtt igazolhatóan az ő, vagy a családja tulajdonában volt. Csehországban be merték ezt vállalni, láthatjuk, a módszer mennyire sikeresen működik: a legtöbb cég otthon maradt, fejlesztve, működtetve lett, azóta is profitot termel, haza adózik, cseh embereknek ad munkát, stb stb.
Nálunk az egy szem Zwacknak sikerült a visszatérés, de neki is visszavásárolni kellett a saját, egykori üzemét.

Végül, de nem utolsó sorban megbocsájthatatlan az a bűn, ahogy a kárpótlással egybekötött földosztás végbement. A TSZ-eket szétverték, de úgy, hogy az egykori tsz-paraszt választhatott: vagy egy értelmetlen, megközelíthetetlen, művelhetetlen nadrágszíj-parcellát próbál bevetni, gépek, kemikáliák, vetőmagok, fogható élőerő és gyakorlatilag minden nélkül; vagy eladja a kárpótlási jegyét annak, és annyiért, aki megveszi.
Így aztán az ország gazdaságosan üzemeltethető, állami kézben lévő mezőgazdasági nagyvállalatok, míg a paraszt föld, és megélhetés nélkül maradt.
Az ügyeskedők viszont ezúttal is jól jártak: az olcsón megvett kárp.jegyekből olcsón megvették a földeket; illetve megvették a nadrágszíj-parcellákat is a csalódott emberektől, majd a földeket imigyen egybegyűjtve már tudtak értelmesen gazdálkodni, netán haszonnal továbbpasszolni a termőföldet (esetleg parlagon hagyni, és felvenni rá a támogatást - de ez már egy másik, szomorú történet).

Hogy mit kellett volna tenni? Hagyni a kárpótlást a fenébe, és megpróbálni minél korrektebbül, igazságosabban végrehajtani egy minél szélesebb körű reprivatizációt. Az állami földeken gazdálkodó MGTSZ-eket pedig állami tulajdonú RT-ké alakítani, amelyekben a dolgozók elidegeníthetetlen részvényesek, mondjuk 49%-os összesített résztulajdonnal.

4, A szomszédos magyarságról való nyílt lemondás

Aki olvassa a blogot, az tudja, hogy nem kenyerem a Trianon-busongás.
Azonban egy ilyen, ki tudja mikor (talán soha) vissza nem térő történelmi szituációt elszalasztani egy normális, azaz nem kifordított világban netto hazaárulás, amiért kivégzőosztag előtti, golyó általi halál jár - jobb esetben, egyébként kötél.

Mert mi is történt? A körülöttünk lévő világ, hangosabb-halkabb recsegésekkel, széttörött. Európa politikai térképét naponta, a híradóban látottak alapján rajzolták át a földrajztanárok. Nem lehetett kimondani, hogy ez vagy az a határ betonba van öntve.
Erre, ahelyett, hogy próbált volna a zavarosban halászni, mit csinál a mi közmondásosan semmirekellő diplomáciánk?
Önként szaladja körbe a környező országokat egy amolyan semmiről nem szóló, szimbolikus barátsági egyezménnyel (Magyar-Másik ország Alapszerződés volt a neve), egy olyannal, amiben kategorikusan leszögezi, mondhatni nyomatékosítja, hogy Magyarországnak aztán semmiféle területi követelése nincs az illető országgal szemben.
És mit kér cserébe? Hát semmit! A szomszédaink csak pislogtak, mint hal a szatyorban, és azt lesték, hol lehet gyorsan aláírni. Antall József, aki 15 millió magyar miniszterelnökének vallotta magát, sokezer négyzetkilométert, és 4-5 millió magyart aranytálcán nyújtott a szomszédainknak.

Pedig ha valamikor, akkor akkoriban lehetett volna kicsit izmozni, diplomáciailag mindenképpen.
Magyarország ugyan ekkorra már réges-rég nem volt a térség köhm.... legfélelmetesebb állama, de rendelkezett bizonyos előnyökkel, pl:
- egy létező államalakulat volt
- nem túl erős, de bevethető, egységes, működőképes hadsereggel
- az érintett országokban egy jelentős "ötödik hadoszloppal".

És mégis, ki koppintott volna az orrunkra, hogy ne ugráljunk? A NATO? Az nehezen, mivel akkoriban még egyik, szóban forgó ország sem volt NATO tag, se békepartner, se semmi.
Az ENSZ? Viccnek elmegy, jól láthattuk, mennyit ér az ENSZ bárhol, ahol tényleges konfliktus van.
Az USA? Miért tették volna? Anglia, Franciaország: messze voltunk nekik. Németország: akkor egyesült, volt elég bajuk a volt NDK felzárkóztatásával. Oroszország? Akkor hullott darabokra, egy tehetségtelen, alkoholista hordószónok vezetése alatt álló, önmagát is ellátni képtelen, gyenge állam volt.

Még a legoptimistább cél sem lehetett volna, akkor már, a teljes revízió. De olyan részeredményeket mindenképpen ki lehetett volna eszközölni, amivel az anyaország is, és a kinti magyarság is jobban jár.
Menjünk sorba az érintetteken:

Szlovákia
Egy frissiben alakult, előtte sosemvolt államalakulat, minimális befolyással és ráhatással bármire. Csehszlovákia gyengébb, szegényebb, elmaradottabb, mezőgazdasági fele. A csehekre nem számíthattak, hisz ők épp most vakarták le magukról őket.
Optimista eredmény: A Csallóköz, és Kassa környéki keskeny sáv visszacsatolása, szigorú nemzetiségi felmérések után. Egy-két, nem egyértelmű nemzetiségű területen népszavazás. Szoros politikai és gazdasági összefonódás, együttműködés a két ország részéről, majdhogynem közös kormányzás.
Pesszimista eredmény: Csallóköz teljes, vagy részleges autonómiája, a magyarság nyelvhasználatának biztosítása a szlovákkal egyenlő szinten, a diszkrimináció és a magyarellenesség szankcionálása, a gabcikovoi erőmű teljesítményének megosztása, legalább felerészben.

Ukrajna
Szintén frisseiben alakult, szintén sosemvolt állam. Könnyedén meg lehetett volna őket győzni, hogy a Kárpátaljára semmi szükségük.
Optimista eredmény: Független rutén/ruszin állam, erős magyar kisebbségi önrendelkezéssel.
Pesszimista eredmény: Kárpátalja teljes, vagy részleges autonómiája.

Románia
Egy forradalom után lévő ország, egy kivégzett diktátorral, és minden bokorban rejtőzködő szekusokkal. Nem mellékesen korábban sosem látott baráti viszony a két ország között, a magyarok forradalom során nyújtott segítségének köszönhetően.
Optimista eredmény: Független Erdély, álá Bethlen Gábor, Kolozsvár fővárossal, svájci, kantonos mintára, igazságos magyar-román-szász(-stb) irányítás alatt.
Pesszimista eredmény: Autonóm Székelyföld; a többi részen magyar kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó garanciák.

Ex-Jugoszlávia
Különösebb szívbaj nélkül be lehetett, be kellett volna vonulni a Vajdaságba, és nem tovább, a vajdasági magyarságot fenyegető veszélyek megelőzése céljából; nem pedig szimbolikus, és ostoba módon Kalasnyikovokat ajándékozni a horvát hadseregnek, hogy aztán erőszakkal besorozott vajdasági "szerb" katonákra lőjenek velük.
Optimista eredmény: A Vajdaság Újvidékig tartó, zömmel magyarlakta északi felének visszacsatolása, a déli részeken katonai közigazgatás fenntartása. A Szlovákiával való szoros kapcsolatoknál valamivel lazább együttműködés Horvátországgal.
Pesszimista eredmény: A Vajdaság teljes katonai közigazgatás alá vonása, "ideiglenes időtartammal".

Jól látható, hogy még a pesszimista forgatókönyvek megvalósulása esetén is a mostaninál jóval kedvezőbb körülmények között élhetne a kinti magyarság.

Facebook-csoport