Új, régóta érlelt fejezet kezdődik a blogon. Egy sokadik nagyobb, tematikus nekibuzdulás, mely kötetlenebb stílusú, kevés forrást és szikár adatot felvonultató, alkalmasint rövidebb terjedelmű bejegyzésekből fog összeállni. Olyan, időről-időre felbukkanó, mindenkit érdeklő, és majdnem mindenki által szakértett témák fognak szerepelni, amik alapján nagyjából pontosan ki lehet rajzolni valaki ideológiai, politikai profilját.
Emiatt is különböztetem meg a következő hetekben-hónapokban érkező írásokat már a címben a többitől, a Politikai Profil kifejezés sajátos rövidítésével: PoPr.

Az első téma a mostanában mindig "forró" bevándorlás-mizéria... lett volna, ha nem tolakszik elé a tanárok lázadása. Beszélgessünk hát az oktatásról! (A felsőoktatásról már jóval korábban, elég részletesen megemlékeztem ehelyt.)

Nincs irigylésre méltó helyzetben az, aki ma, Magyarországon, tüntikézést akar szervezni.
Vagy fontos, komoly dolgok kapcsán tüntet (EÜ-s állapotok, vörösiszap-károsultak, devizahitelesek, Paks2, Kishantos, TTIP, Olimpia, Városliget, stb), ebben az esetben teljes érdektelenségbe, hírzárlatba, és magányos utcai szomorkodásba fullad a kísérlete.
Vagy demagóg Fidesz-ellenes retorikával nyomul, olyan, a többség szimpátiáját totálisan nélkülöző csoportokat képviselve, mint rendőrök, trafikosok, tanárok. "Élvezve" a levitézlett, dögszagú balliberó pártok teljes médiafrontos támogatását, és csigolyabizsergetően modoros szimbolikáját ("trafikmutyi", mit kifejezés; vagy most ez a kockásingesesdi), melynek hála, még az esetleges szimpatizánsok is a lehető leggyorsabban kihátrálnak a közeléből.
Esetleg, egyedi alkalom gyanánt, zászlajára tűzheti a havi 700 ft-os, alig kigazdálkodható terhet jelentő netadót, és utcára viheti a büdös prolisereget. Ez valóban látványos, spontán, pártatlan, és ütős, kár, hogy a valós súlya a lepkeszellentéssel vetekszik.

Mint az már könnyen kitalálható, a tanárok mostani lázadása a KLIK által kirótt bürokratikus pluszfeladatok ellen (merthogy nem a méltatlan körülmények, a szegény fiatalság gyalázatos alulképzésének kényszere, vagy a kádárista nyuggerseregeket könnyekre fakasztó "nekem-kellett-még-a-krétát-is-megvennem" problematikája űzte őket az utcára) a fenti típusok közül a másodikba sorolható.

Hogy a valódi tömegek miért nem állnak a tanárok mellé (vagy ha mégis, akkor miért csak azért, hogy ezzel az Orbánnal szembeni ellenérzésüket demonstrálják)? Több okból.
Egyrészt, mert mindenki jól emlékszik még arra, hogy milyenek voltak a tanárai, mikor még ő volt diák. Ez bővebb kifejtést nem igényel: az általános helyzet az, hogy 1-2 említésre érdemes, lelkiismeretes, a tananyagot érthetően, jól leadni képes, a diákokkal azt megszerettető, az értékelésben igazságos, jó pszichológiai érzékkel megáldott, klasszikus értelemben vett Tanárra 8-9 hitvány, idejekorán kiégett és a ki-tudja-mitől megcsömörlött pedagógus jut.
Másrészt, ha őszintén megnézzük, azt látjuk, hogy valójában a tanárokon rohadtul nincs mit sajnálni. Mivel kéne bánatosan együttérezni? A legkönnyebben elvégezhető felsőoktatási képzéssel megszerzett diploma mellé járó, kényelmes, mondhatni: nyugdíjas állást jelentő állami(/önkormányzati/egyházi/alapítványi) munkahellyel? A 200ezer körüli havi átlagos(!), nettó(!), bejelentett(!) fizetéssel, meg a mellé járó étkezési-, utazási-, és ruhautalványokkal? A számolatlan szabadsággal, a nem ritkán 4-6 órás munkanapokkal?
Nincs az a versenyszférában dolgozó, középfokú végzettségű ember, aki ne cserélne a tanárokkal habozás nélkül.

Persze problémák vannak, úgyhogy tüntetni lehetne (és kellene) is, csak éppen szerethető, normális célokért.
Pl a Klik, mint tök haszontalan, és működésképtelen vízfej ellen, mely nem más, mint néhány fideszközeli káder napköziotthonos óvodája (vesd össze: BKK, Vitézy óta).
Vagy az egységesített tankönyvrendszer ellen. De nem pusztán a választás lehetőségének hiánya miatt, sőt! Hanem a tartalmában és anyagában egyaránt szar, a kellő időben a kellő számban legyártódni képtelen, folyamatos "fejlesztés" alatt álló, a tanárok és a diákok mellőzésével, azok életszerű igényeire fittyet hányó tankönyvek miatt.
Vagy a hülyeségekkel feleslegesen leterhelt diákok felszabadításáért. (Mondjuk, utóbbi a tanárokra is extra terhet róna.)

Elfogadhatatlan, hogy 2016-ban a tanárok és a diákok közötti egyedüli személyes kontakt az a fegyelmezés.
Elfogadhatatlan, hogy a tanárok a kréta hiánya miatt szipognak. Az első sorokban ülő diákok 8-12, a tanárok pedig a komplett, aktív éveik alatt végig szívják ezt az apró szemű mészport, teletömve vele a tüdejüket, a szemüket, a pórusaikat. 2016-ban ne a kézzel körmölt, harminc éves írásvetítőkre felrakott fólia legyen a vizualizáció technikai csúcsa! Miért nincs minden tanteremben letörölhető filces tábla, és/vagy projektor?
És végül, de talán legelsősorban elfogadhatatlan az a mindent megtanítani kívánó, közben semmit meg nem tanító, szalaggyári munkásokat képző szemlélet, ami cirka 100 éve meghatározója az alsó-és középfokú oktatásnak.

Nem azt mondom, hogy a Finn Modellt kell egy az egyben adoptálni. Pl nem gondolom azt, hogy a tanárnak és a diáknak haveroknak kell lenni. Ahogyan a szülőnek és a diáknak sem kell haveroknak lenniük.
A szülő egy biztos pont, valaki, akinek a szavát jóhiszeműen, korlátok nélkül elfogadja egy gyerek, akire felnéz csak azért, mert a szülője.
A tanár az, aki ehhez hasonló tiszteletet nem alapból, hanem az érdemei révén szerez: amilyen tudást, és ahogyan képes átadni. A szülő szocializál, a tanár használható tudással vértez fel (és szocializál, ha ez szükséges).
Havernak meg ott vannak a gyerekkel egykorú, többi gyerekek.

De bizony a modell lényegi elemeit igencsak meg kellene honosítani.
Kreativitás, logikai készség, kooperáció, vitakultúra, kötetlen gondolatok (és azok kommunikációja), érvelési technikák kialakítása, stb.
Jelenleg nálunk mindezek ellenkezője zajlik. 45 percnyi egy helyben ülés, hátratett kezekkel, miközben a diákok fejét haszontalan, elavult, vagy könnyen fellelhető lexikális tudással próbálják megtömni. Az értékelési rendszerünk két dologra sarkall: a csalásra, és a versengésre.

Ha már értékelési rendszer: a munka világába belépők között elterjedt nézet, hogy a diploma/érettségi EREDMÉNYÉT sehol, senki nem nézi, csak annak MEGLÉTÉT. Ennélfogva az egész osztályzási rendszer, ami odáig végigkísér, elavult, értelmetlen, és fárasztó. Egyféle embertípust jutalmaz (a strébert, felnőttként: a karrieristát), mindegyik másikat bünteti, megbélyegzi, és fusztrációkkal tölti meg.
A felsőoktatásban lassan egyeduralkodó kreditrendszer egy fokkal humánusabb megoldás, de nézzünk meg egy egyszerű példát.
Műszaki irányultságú szakiskola, matematika tantárgy, trigonometria témakör.
Adott néhány diák, akinek nem fér a fejébe a dolog, ezek megbuknak(!). De várjunk csak: a valós életben hogy lehetséges a trigonometria témakörében alulteljesíteni?? Meg lehet bukni munkaerőként, társként, szülőként, csapattársként, és még sok területen, na de: trigonometria?
Én a következő értékelési rendszert vezetném be: "megfelelt" (ez lenne a nagy átlag, bármelyik tantárgyat, vagy témakört is nézzük), "jól megfelelt", és azok, akik a tanár mércéje szerint figyelemreméltó tehetséggel bírnak az adott területen, olyan mértékben, ami a majdani szakmai orientálódásukat is befolyásolhatja, a "kiválóan megfelelt". Mert hát lássuk be: egy átlagember, aki a legtöbb tanított dologban nem kiemelkedő, de nem is fogyatékos (ők különleges képzést igényelnek amúgy is), az bizony a legtöbb munkakörbe bele tud tanulni, tud értékes tagja lenni a közösségnek, azaz: megfelel.
Egyúttal eltörölném a meglehetősen kontraproduktív buktatást (évismétlést) is. Rossz a diáknak, mert kikerül a közegéből (és megalázó, demoralizáló). Rossz az új osztályának, ahol belecsöppen egy kész közösségbe, egy évvel idősebbként. Rossz a szüleinek, és rossz a tanároknak is.
Ha valaki látványosan képtelen elsajátítani a tananyagot, együtt haladni a többséggel, azt nem megbuktatni kell, hanem a szüleivel négyszemközt beszélni, és javasolni a szintjének megfelelő intézményben való továbbtanulást.

Alapvetően csökkenteném a gyerekekre nehezedő terhelést. Az értékelés lágyítása csak egy lépés.

Egyéb: pl megszüntetném a házi feladatot. Egyáltalán: az minek? Mennyiben nevel az az életre, hogy az ember a munkaidő végeztével, a munkahelyéről hazaérve leüljön, és otthon folytassa tovább ugyanazt, amit egészen addig csinált? Mennyi kedvvel, odafigyeléssel, lelkesedéssel csinálhatja vajon? A házi feladat oka nem más, mint a gyakorlásba, a biflázásba vetett vakhit, a leadandó tananyag mennyisége, és a rendelkezésre álló idő hiánya, továbbá az értékelés alapja (van házid-nincs házid; gyere ki, olvasd fel a házid; kikérdezem a múltkor feladottakat; dolgozat legutóbb feladottakból; stb). A házi feladat valójában a sunnyogásra (nem csináltam meg, de lapítok, hátha nem szólít fel), és a hatékony csalásra (gyorsan lemásolom a szünetben valakiről) tanítja a gyerekeket.

Ha nem lenne házi, nem kellene iskolatáska sem. Ha csökkenne a feleslegesen legyömöszölt lexikális és/vagy haszontalan tudás, kevesebb könyv, füzet, feladatgyűjtemény kellene. Kialakulhatna egy iskolatáska nélküli álomszerű állapot, melyben minden diáknak lenne egy saját szekrénye, amiben a kisszámú, iskolai tanuláshoz szükséges holmiját tartaná. (Hogy ez miért álomszerű? A növésben, fejlődésben lévő gyerekek tíz kilónyi puttonnyal közlekednek minden nap kétszer, sokszor lezserül, fél vállra felvéve, kézben lóbálva a táskát. A kisdiákok fele kamaszkorára szabálytalan testtartású, púpos, vagy gerincferdüléses lesz.)

És még mindig a kevesebb, de hasznosabb tananyag előnyeinél maradva: eretnek és formabontó gondolatnak tűnik, hogy az ebédszünetet kövesse egy órás délutáni szieszta, illetve hogy a diákok a lehető legkésőbb kezdhessék a napot (9-kor, vagy óraszámtól függően akár 10-kor). Nemrég olvastam valahol, hogy brit kutatók megfigyelték (=nem emlékszem a forrásra), hogy a kipihenve iskolába érkező fiatalok koncentráltabbak, kreatívabbak, élénkebbek, lelkesebbek, illetve hogy a délutáni szieszta hasonló vonzatokkal jár. Persze, a jelenlegi, porosz oktatási rendszernek mindez nem érdeke; a fegyelmezés szentsége a csendben a padban kornyadozó, félig még alvó, vagy az ebéd okozta, hasi vérbőség keltette agyi oxigénhiányos állapot miatti félkómás diákokat igényli.

A hasznosítható, gondolkozó embereket képező oktatás tantárgyakra bontva nálam valahogy így nézne ki:

Matematika:
Az alapokat kőkeményen felépíteném. Minden, az oktatási rendszerből kikerülő fiatal tudjon magabiztosan, fejben összeadni, kivonni, szorozni, osztani, tudjon papíron hatványozni, százalékot számítani, kamatos kamatot számolni, szöveges feladatokat egyenletként felírni, rutinosan mozogjon az átváltások és a mértékegységek világában. A felnőtt életben ne okozzon gondot egy adag beton kikeverése, egy salátalé összeállítása, egy banki kamatszámítás, és ösztönösen érezze, hogy ha át akarják verni a piacon a visszajáróval.
A matematika többi, komplexebb ága, csak mint majdani érdekesség kerülne terítékre.

Írás-olvasás, később irodalom-nyelvtan:
Általános alsóból ne kerülhessen ki olyan gyerek, aki nem tud könnyen, magabiztosan, folyékonyan olvasni. Felsőből ne kerülhessen ki olyan gyerek, aki helyesírási hibát vét, vagy nem ismeri egyes, gyakran használt szavak jelentését. Ez legyen egy olyan, konszenzusos oktatási minimum, amiből nincs kivétel, és nincs engedmény. A nehezen, kínlódva olvasó gyerekből olyan felnőtt lesz, akinek a további tanulás, és az irodalom kompletten kizáródik az életéből. Az anyanyelvén helyesen írni, fogalmazni nem tudó emberből pedig egy olyan felnőtt, aki az írott megnyilvánulásaiban a tartalomtól függetlenül igénytelenséget, és műveletlenséget fog közölni önmagáról.
Az irodalomoktatásban megszüntetném a különböző életrajzi adatok bifláztatását, a komplett lírai alkotások bemagoltatását meg pláne.
Egy regény, vagy vers attól legyen érdekes, amit a diák maga gondol róla, vagy amit a társai, netán a tanára gondol. Sokat olvastatnám, rengeteget beszéltetném a gyerekeket a művekről, és szinte semmit nem kérnék számon.
Amennyire csak lehet, a magyar irodalmat favorizálnám a világirodalommal szemben.
A korszakok-írók-művek oktatásának kronológiai sorrendjét hanyagolnám. Minél régebbi egy mű, annál nehezebb a nyelvezete, és egy gyerektől annál idegenebb. Nem tartom ördögtől valónak a fordított kronológiát.
A kortárs irodalom helye az oktatásban szerintem nem annyira egyértelmű, mint azt mostanában sokan sugallják. Értem ez alatt: klassz dolog, hogy a srácok szívesen olvassák a Harry Pottert, meg az Alkonyatot, meg a Gyűrűk urát, de azért az irodalmi érték legyen az elsődleges...

Fizika-kémia:
Képletek, levezetések, végtelen számítások - kuka.
Helyettük végtelen mennyiségű kísérlet, melyet olykor a tanár mutat be, olykor maguk a diákok végzik. Magyarázatok: miért történt ez meg ez? A fizika és a kémia nagyon nagy buli, amennyiben nem fojtják bele számokba, hanem engedik felfedezni a látványos oldalát.

Környezetismeret, később biológia:
Gyermekkorban lehet a legkönnyebben megszerettetni az emberrel a természetet. Sok iskolai kirándulás, állatkert, botanikus kert, de sokszor elég csak a közeli parkba, erdőbe.
A hazai élővilág bemutatása. Az élőlények kialakulása, egymástól való függésük, szoros kapcsolatuk, az ökológia, mint rendszer feltárása. A környezet védelmének fontossága, környezettudatosságra való ránevelés.
Középiskolában az emberi működés bemutatása, sok videóval, rajzzal, lehetőleg interaktívan. Elsősegélynyújtási ismeretek minden diáknak. A saját testük tüneteinek ismerete, azokra való reagálás, hogy ne csak a tv-ben látott gyógyszerreklámok legyenek az egészségük védelmének sorvezetője. Egészséges, "tudatos" életmódra nevelés.

Történelem, később állampolgári ismeretek:
Célzottan a magyar történelem. Kevés adatbifláztatás, rengeteg közös elmélkedés, ok-okozati összefüggések feltárása, történelmi hasonlóságok keresése, "mi lett volna, ha?", tanulságok levonása a jövőre nézvést.
Áll. ism. a középsuli utolsó évében lenne, töri helyett. Anno, a '90-es években nekünk is volt ilyen, emlékszem, olyan érdektelen baromságokkal traktáltak minket, hogy milyen pártokból állt az első szabad választások utáni országgyűlés, meg hogy kik voltak az MDF-kormány miniszterei (vesd össze: lexikális tudás->számonkérés!).
Ehelyett olyasmiket kéne tanítani, hogy hogy kell kitölteni egy adóbevallást, hogy kell megfogalmazni egy kérvényt, milyennek kell lennie egy jó önéletrajznak, hogyan kell vállalkozást indítani (és hogyan kell nem belebukni), milyen népszerű átveréseknek nem szabad bedőlni, stb.

Készségtárgyak: ének-zene, rajz, technika...
Ezek azok a tantárgyak, amikkel nem traktálnám a gyerekeket. Az, hogy valaki jól énekel, vagy ügyesen rajzol, legkésőbb az óvodában kiderül. Ezek a tehetséges gyerekek - ha ők, és a szüleik akarják - mehetnének azon, regionálisan kialakított művészeti általános-és középiskolákba, ahol ezeken van a hangsúly.
(Már, amennyiben van valós választói akarat arra, hogy a művészpalántákból állami támogatással fejlődjenek ki a majdani művészek.)
A technika még érdekes is tudna lenni, amennyiben a mai világban volna még bármi, amit otthon, házi barkács eszközökkel, egy nem-szakember meg tudna javítani. A szög beverését, meg egy tipli befúrását meg kb két perc alatt elsajátítja valaki, akinek van némi affinitása - ezért nem kell egy komplett tanórát fenntartani.

Testnevelés:
Egy újabb, a rossz rendszerbe kódolt kudarcélmény. Frusztráció a dagiknak, a bénácskáknak, a motiválatlanoknak. Minden feladatban utolsónak lenni, minden csapatsportban az utolsó választottak között lenni... azok a gyerekek, akik sportolnak, azok sportolnak enélkül is, hiszen szeretik, ez a hobbijuk, vagy éppen még egyesületi tagok is, és rendszeresen járnak edzésre. Akik nem, azok pedig már előre utálják a tesiórát, megaláztatásaik színterét.
Javaslatom az oktatási idő UTÁN minden diáknak ingyenesen, és kevés korlátozással elérhető testmozgási, sportolási lehetőséget az iskola létesítményeiben, akár szaktanári felügyelet mellett (ő ügyelne a balesetmentességre, a sportszerűségre, tudná instruálni a diákokat, ha kell, és ki tudná szűrni a lehetséges tehetségeket). Sokkal kevesebb futballal, és sokkal több úszással, akár saját uszodával, akár kedvezményes uszodabérlettel, akár nyári, közös kirándulással a természetes vizeink mellé.

Osztályfőnöki:
Jelenleg az osztályfőnöki semmi másról nem szól, mint arról, hogy az óra első felében az OFŐ begyűjti az igazolásokat a hiányzásokról, meg próbálja bevasalni az elmaradt osztálypénzeket, a második felében pedig kinyújtóztatja magát, és relaxál egy kicsit, miközben a gyerekek körülötte a tőlük telhető leghalkabban üvöltenek.
Ehelyett az osztályvezető tanárnak, ha második szülőnek nem is, de legalább egy minden körülmények között megbízható, jószándékú, segítőkész felnőttnek kéne lennie. Ezeken az órákon közösen megbeszélhetnének minden olyan, az elmúlt hét során felmerült problémát, vagy kérdést, ami a diákok kis életére nézve jelentős, vagy fontos. Beleértve olyan kényes témákat, mint az osztályon belüli hierarchiát, a szexuális felvilágosítást, a drogprevenciót, vagy bármilyen, aktuális közéleti kérdést (pl bevándorlás, rasszizmus, stb). A tanárnak ezekben az esetekben csak moderálnia, nem pedig befolyásolnia kéne a társalgást.
Egy ilyen stílusú osztályfőnökség elvezetne oda, hogy a diákok meg mernék vele osztani a személyes, kényes vagy szégyellt privát, netán otthoni problémáikat is, amely után a tanár már a megoldásban is aktívan segédkezhetne.

További, gyakran felmerülő készségek:

Idegen nyelv:
Kétélű ez a fegyver, mert ugye nem az a cél, hogy a jólképzett fiatalok mielőbb külföldön vállaljanak munkát... De egy normálisan működő államnak ne az legyen már a fegyvere a kivándorlás megfékezésére, hogy levágja a polgárai lábát.
A nyelvtudás igenis fontos. Nem tartom lehetetlennek, hogy az érettségiig minden fiatal elsajátítson legalább középszinten két nyelvet: az angolt (mert világnyelv), és a németet (mert az angollal rokon, és mert Németország Európa mindenkori vezető országa), illetve hogy erről hivatalos papírja is legyen.

Számítógépes alapismeretek:
Ez az, amit a XXI. században tök feleslegesnek gondolok. A mai fiatalok azok, akik taníthatnák az idősebbeket (meg a tanáraikat); ez a generáció már teljesen benne él a kütyüzésben, és a számítástechnikában. Nem gondolom, hogy bárkinek tanítani kéne a filekezelést, vagy épp a szövegszerkesztést.
Ez még akkor se érne túl sokat, ha komplett ECDL-papírt kapna a fiatal az érettségi mellé.

Jogosítvány:
Államilag fizetett B-kategória, ez bizony alap kéne, hogy legyen.