Pár évvel ezelőtt, járva a vidéket, egyre több helyen láttam házakon, kerítéseken a táblát: eladó. Aztán már szinte csak azt láttam, és már nem csak vidéken. Mikor már úgy számoltam saját, nem reprezentatív észleléseim alapján, hogy tíz házból hármon kint van a tábla, de vannak olyan ország/városrészek, ahol tízből haton, arra gondoltam: ebből nagyon nagy baj lesz. És akkor már az okokat is ismertem: a bűnös, visszafizethetetlen svájci frankhitel. Mi lesz azokkal a család százezrekkel (nem ember: család), akik hamarosan az utcára fognak kerülni, kérdeztem magamtól, bele a vakvilágba.

Történelem

2008 nyarán a forint mesterségesen, irreálisan erősen volt tartva. Aki benne volt a szakmában, az látta, hogy ez egy lufi, a bankok sem voltak hülyék, rárepültek a dologra: olyan, többnyire stabil valutákhoz (svájci frank, japán jen) kötötték a hitel árfolyamot, amiknél sejteni lehetett, hogy hamarosan extra profitot fognak pusztán azzal generálni, hogy a forint lezuhan mellőlük.
Emellé még olyan konstrukciókat is kínáltak, amelyekben az induló törlesztőrészlet nem tartalmazta az első időszakban a tőketartozást, csak a kamatot! Így aránytalanul olcsó(nak tűnő) hiteleket szórhattak ki, számolatlanul, többnyire olyanoknak, akiknek amúgy nem lett volna se fedezetük, se egyéb hátterük ahhoz, hogy valaha hitelhez jussanak - pláne így.
(Emlékszünk? Popopopopo.)
Fontos megjegyezni, hogy a bankok természetesen sose láttak svájci frankot, csupán az elszámolás(!) igazodott annak árfolyamához.
Ám a különböző előre látott, és nem látott válságok megrázták a gazdaságot. A forint hol gyorsabban, hol lassabban, de visszatalált a valódi helyére, ezzel párhuzamosan a havi törlesztők az égbe ugrottak.
Rátett a dologra, hogy közben munkahelyek szűntek meg, aki addig úgy ahogy, de tudott fizetni, annak erre minden reménye elszállt. A notórius, több hónapos elmaradásokban lévők száma emelkedni kezdett.
Ezeket a hiteleket zömmel új ingatlanok, nagy házak, vagy lakások építésére, vagy vételére vették fel, illetve sok esetben személyautókra.
Az alsó-középosztálybeli ember megvette a szép, nagy házat. Fizette a részleteket. Befizetett lassan annyit, amennyit felvett. Aztán annyit, amennyit felvett, plusz a törlesztők, akkori árfolyamon. És még mindig ott tartott, hogy a tőkével ugyanúgy tartozik!
Jött a jelzálog, hogy fizetni tudjon. Mikor az is elfogyott, akkor kezdtek kikerülni az "eladó" táblák. 2010-ben mindenki kis lakást akart, akkor egy egyszobás panel ára 10 millió köré ugrott (ma ugyanez 5 millió).
Ha az ingatlanpiacnak ennyi pofon nem lett volna elég: meredeken megnőtt a külföldön munkát, megélhetést keresni akarók száma. Ők az ingatlanjaikat szintén piacra dobták, de venni, másikat, értelemszerűen nem akartak! A túlkereslet a padlóra vitte az árakat - ez sem a bajban lévő frankhiteleseknek kedvezett.
2011-12-ben az új gyártású személyautók hazai eladása befagyott, szinte nem mérhető mennyiségű új autó kelt el. Mindenki a saját, egy-két éves, adóssággal megterhelt autójától akart szabadulni.

2010-ben úgy gondoltam, az új kormány első, és legfontosabb dolga az lesz, hogy ezeken az embereken segítsen. Mindennaposak voltak a hírek a kilakoltatásokról,  lakásukat a hitelezők elől magukra gyújtókról, ablakon kiugrókról, magukat és családjukat lemérgezőkről, vonat elé fekvőkről.
A kormány cselekedett is - szokás szerint a maga módján.

Segítségnyújtás, válságkezelés

Miután a bankszektor az Állam szőranyja, akinek a köldökzsinórjától elszakadni képtelen, és aki nélkül életképtelenné válik, ezért a kormány a megszokott módon egy szűk ketrecben, gúzsba kötve táncolt.
A bankok előrebocsájtották, hogy ők természetesen jogszerűen jártak el, még ha ez éppen uzsorának is tűnik, amit csináltak. Továbbá az ismert forgatókönyv szerint a betétesek fejéhez szorították a pisztolyt: akárki pályázik az extraprofitunkra, lövünk. Hiszen válság van, mi vagyunk azok, akiknek nem fizetnek, mi vagyunk azok, akiken segíteni kell!
Mit lépett a Fidesz? Szóra sem érdemes, mégis, pár mondatban összefoglalom.

Végtörlesztés:
Mindenféle ellenzéki, populista retorikát mellőzve azért belátható, hogy ez kimondottan azokat a spekulánsokat segítette, akik úgy vettek fel "olcsó hitelt", hogy mellé azért volt pénzük bőven (=a "gazdagokat"). A végtörlesztés lényege, hogy adott pillanatban, a maradék tartozásra számolnak egy méltányos kamatot, és ezt a teljes összeget a banknak visszafizetve, a tartozás letudható. Ki élhet ezzel? Akinek amúgy is rendelkezésére áll ennyi pénz, illetve azon kevés szerencsés, aki még időben, normális áron el tudta adni a házát/autóját.

Árfolyamgát:
Őszintén szólva, én ezt nem értem, pedig le van írva minden.
Ahogy az is le van írva, hogy mindösszesen az ezt igénybe vehetők 10%-a élt vele, szóval mégsem akkora biznisz.

A végtörlesztés, és az árfolyamgát közös jellemzője, hogy a bankok hangosan zokogtak miatta, mivel ez nekik nagyon rossz, és a kieső bevételeket ahol csak lehet, továbbhárították az ügyfelekre.

Ócsai Lakópark:
Ez a világ szégyene, az értelmetlen, vagy nehezen értelmezhető lépések közül a koronás király.
2012 közepéig zajlott a kormányzati huzavona, hogy egyáltalán hol legyen az a lakópark, ahová a devizahitelesek közül a "legrászorultabbakat" költöztetni tudják. Végül Ócsára esett a választás.
Ez azért is praktikus, mert:
- az ócsai önkormányzat nem akarta, mivel nem volt szükségük több száz szegény családra, és az ellátórendszerük sem volt ezek érkeztére felkészülve (rendelő, iskola, óvoda, stb)
- az ócsai lakosok sem akarták
- maguk a bajba jutottak akarták a legkevésbé, mivel ők vagy a saját ingatlanjukban éltek volna tovább, vagy legalább a megszokott lakókörnyezetükön belül.
Jó volt viszont a fideszközeli kivitelezőnek, aki "rekordidőre", nyilván rekordáron, rekord hitvány minőségben elkészítette a parkot, amibe jelenleg lasszóval kell összefogdosni a lakókat.

Tett továbbá a kormányzat némi tétova, és eredménytelen lépést a Nemzeti Eszközkezelő felállítása érdekében. Eddig a neve van meg; a célja egyébként az lett volna, hogy a fizetésképtelen családok lakásait átvegyék a tartozásért cserébe, azt a banknak visszafizessék, a benne lakóknak pedig bérlakás formájában a rendelkezésére bocsássák.

Volt továbbá néhány, időnként meghosszabbított kilakoltatási moratórium, majd azok lejártával, a rendőrségünk segítségével végrehajtott, jónéhány szégyenletesen antiszociális és emberellenes kilakoltatás.

Morális kérdések

Mielőtt rátérek az érdemi segítségnyújtásra, gyorsan ejtsünk pár szót arról a morális fertőről, ami az országban a devizahitelesek témakörén belül zajlik.
Nem egy fórumon kerül elő ez a téma, és nem egyszer olvasni-hallani olyan vélekedést, miszerint "aki így vett föl kölcsönt, az megérdemli"; "akkor nem sírtak, mikor havi 18000 volt a törlesztő, miközben az én forinthitelem akkor is havi 70ezer volt"; "nyaralásra meg plazmatévére van esze elkölteni a hülye prolinak, meg hatszobás házra, de fizetni meg már büdös", és végül az érvek jolly jokere, a "nekem mi közöm hozzá, van elég bajom, még csak az kéne, hogy az én adómból mentegessék meg ezeket".
Nem akarok "magyarozni", mert undorító, ocsmány dolognak tartom, de bizony ilyenkor úgy érzem, hogy igaz a mondás, miszerint: honnan ismerni meg, hogy magyar van a mentőcsónakban? Onnan, hogy ő az, aki az evezővel a vízből bekapaszkodni akarók fejét csapkodja.
A "szerencséseknek", meg az "okosoknak", akik vagy fel sem vettek, vagy időben visszafizették a devizahitelüket, jó volna észrevenni, hogy ebben a történetben nem a másik embertársunk, hanem a Bank az "ellenség". És ha már segíteni nem akarunk ezeken az embereken, legalább szembeszelet ne fújjunk nekik.
Ugyanis:
- Amikor a hiteleket adták, akkor azok zöme kétféle volt: az "olcsó", meg a "drága". Az emberek többsége, százból hány választaná ilyen esetben a drágábbat? 100? És az átlagemberek közül mennyinek van közgazdasági képzettsége? Hol, mikor kellett volna kidörzsölődniük, felvértezniük magukat bizalmatlansággal, gyanakvással, óvatossággal? A Kádár-rendszer gondoskodó állama idején?
A bankok célpontjai szegény, de jószándékú, jóhiszemű emberek voltak, akikkel szemben ott ült egy üzletkötő, vagy banki alkalmazott, aki tudta csavarni a szót, aki megnyerő volt, aki a hitelfelvételben volt érdekelt. Mennyi esélye volt egy átlagembernek a helyes döntésre?
- Ezek az emberek nem örömükben nem fizetik a megemelkedett törlesztőket, hanem azért, mert nem tudják. Ilyen egyszerű.
- Ezek az emberek nem nyaralásra, plazmatévére, meg okostelefonra vették fel ezeket a hiteleket (arra ott van a Provident, meg a Cofodis - az egy másik kávéház, ezek is megérnének egy bejegyzést).
Hanem a saját életük sínre tevésére, netán a gyerekük megsegítésére, vagy a vállalkozásuknak akartak adni egy lökést. A jó cél, a jó szándék tehát elvitathatatlan.
- Akinek volt mersze anno forint alapú, fix kamatozású hitelt felvenni, annak bizonyára volt egy távlati perspektívája arról, hogy a magas törlesztőt, sok éven keresztül, hogyan fogja tudni visszafizetni. Az ilyen emberek mögött többnyire állt egy biztos anyagi háttér. Az ilyen emberrel képtelen vagyok együttérezni, mikor arról beszél, hogy "én összességében még így is többet fizetek vissza a banknak, mint a svájcifrankos, mégse sírok, meg különben is: engem ki ment meg, nekem miért nem segít senki?" Egyszerű: aki nem szorul segítségre, azt nem kell segíteni.

Megoldás(?)

Ez sajnos sokkal keményebb dió, mint azt mostanában sokan láttatni szeretnék. Egyre-másra szerveződnek jogi, és egyéb csoportok, havi rendszerességgel vonulnak az utcára ezek tagjai, akik a bankkal kötött szerződés érvénytelenségét hangsúlyozzák, akik a fizetés megtagadására buzdítanak - nos, valami igazuk van, de megkéstek.
A probléma abból adódik, hogy nagyon sokan már részben, vagy egészben visszafizették a hitelüket, vagy úgy, hogy másik hitelbe menekültek, vagy jelzáloggal, vagy eladták mindenüket, kisöpörték a családtagok-barátok-ismerősöknél az erszényt, stb. Hogyan hozzunk így igazságos döntést?
Arról nem beszélve, hogy a "nem fizetés" törvényszintre emelése a bankokat agyonvágná, mivel ők azt a bevételt már előre elköltötték, ezzel előre kalkuláltak.

Egy megoldás lenne.
A kibocsájtott hitelekre egy méltányos(an magas) kamatot számolva, egy olyan összegmaximumot felállítani, ami fölött a bank követelései uzsorának, vagy simán túlzónak, jogtalannak, spekulatívnak minősülnek. Az e fölötti részt elengedni, azoknak, akik pedig már visszafizették, visszafizettetni azt a bankkal.
Ez nagyon lakosságbarátnak hangzik, két baja van:
- a bankok azonnal behisztiznének, és lehúznák a rolót (fizetés nélkül). Ez nem oké.
- a bankoknak, és a jelenlegi (és egykori) ügyfeleknek egyformán kellene igazolniuk az eddigi tranzakciókat. Ebben a bankok érthető módon nem lennének partnerek, a hitelt felvevők esetében pedig sokszor hiányosak az adatok, nem őriznek meg minden papírt, főleg azok nem, akik már befizettek mindent.

Jelen helyzetben egy megoldás marad, egy értelmes, működőképes Állami Eszközkezelő. Meg kell állapodni a bankokkal egy méltányos árfolyamról, ami mentén törleszteni lehet. Ezt az állam biztosítja, egyben vagy részletekben, egyedi esetenként változó módon.
- A bankok jól járnának, mert ugyan az államtól, de hozzájutnának a pénzükhöz, vagy legalábbis nagy részéhez.
- Az állam jól járna, mert nem kellene hajléktalanszállókat építenie, sem ingyenkonyhákat, viszont lenne egy felduzzadó állami bérlakástömeg, ami pl a munkaerőpiaci elosztásban nagyfokú mobilitást biztosíthatna a számára a későbbiekben.
- Végső soron a hiteles is jól járna, mert felszabadulna egy jelentős összeg, amit hónapról hónapra ki kellett eddig gazdálkodnia, lekerülne a válláról a nyomasztó adósság terhe, maradhat bérlőként abban az ingatlanban, amit eddig is lakott, a munkahelyéhez, gyermekeinek iskolájához, háziorvosához stb közel; illetve szgk esetén a vállalkozását is tudja folytatni, csak ezentúl bérautóval, de olyannal, amit már ismer, amit megszokott, amit tud kezelni.

Megelőzés

Az emberek úgy egyéni, mint közösségi szinten többnyire elég jól tanulnak a saját kárukból.
Ettől függetlenül elébe kell menni annak, hogy ilyen, vagy hasonló dolog a jövőben, egy esetleges újabb gazdasági dombmenet esetén újra tömegesen megtörténjen.

Szét kell választani a kereskedelmi, és a hitel bank funkciót.
A jelenleg hazánkban működő külföldi, vagy részben külföldi tulajdonú bankok (vagy leánybankjai) megtarthatnák a lakossági, folyószámlavezetéssel kapcsolatos, illetve betéti funkcióikat. Hagyományos kereskedelmi bankként a betétesek pénzét a részvény és kötvénypiacon, vagy a különféle árutőzsdéken megforgatva, esetleg azokat befektetve, és a nyereségből kamatot fizetve, illetve abból gazdálkodva tudnák a működésüket biztosítani, jó gazdálkodás esetén szolid nyereségre is szert tenni.
A betétesek pénze mögött a bank adná a saját tőkéjével a fedezetet, illetve lenne egy biztonsági, állami kezességvállalás is.

A lakossági és vállalati hitelezés pedig állami monopóliummá válna. Nevezzük MKB-nak, vagy OTP-nek, vagy Takarékszövetkezetnek, teljesen mindegy a név. A legjobb lenne mindezeket összevonni egy állami irányítás alá.
A hitelek kamatai sosem léphetnének túl egy ésszerű, vállalható mértéket (ezt nyilván közgazdászok tudnák nálam jobban pontosítani). A fedezetet a hitelt felvevők, a lehetőségeikhez mérten biztosítanák. Fizetésképtelenség esetén az állam nyelné le a veszteséget, a saját jogi, és karhatalmi erejét bevetve érvényesítené az érdekeit, és csökkentené a veszteségét. Ezekben a nem kívánt esetekben ismételten az állami vagyon növelése lenne a pozitív hozadék.

Facebook-csoport

Első megjelenítés: 2013. Április 22.