Ennek a blognak alapvetően nem célja, hogy a napi politikára reflektáljon, viszont tegnap olyasmi történt a magyar Országgyűlésben, amivel kapcsolatban mindenképpen fel kell emelni minden jóérzésű embernek a szavát.
Valószínűleg kevésbé sarkosan is meg lehetne fogalmazni, de voltaképpen annyi történt, hogy a Fidesz-kormány az MSZP sunyi asszisztálása mellett, az LMP csendes, és a Jobbik hangos hisztériájától és meddő toporzékolásától kísérve, tűzön-vízen át, bármi áron, de keresztülverte a magyar termőföldek külföldi, és belföldi multiknak, nagybirtokosoknak való átjátszását.
Eredetileg a mezőgazdaság nem lett volna bejegyzés-téma, mivel tősgyökeres pestiként megoldási javaslataim nincsenek, és a problémák jéghegyének is csak a csúcsát látom. Azonban ez a dolog most annyira felháborít (és nemcsak engem, de rengeteg apolitikus személyt, pártatlant, és eddig a törvényig Fidesz-hívőt is), hogy úgy gondolom, ha már forradalom nem tört ki (a magyarok utolsó cseppje, a mi Gezi-parkunk, vagy 20 forintos buszjegyáremelésünk még várat magára), legalább ahol lehet, beszéljünk a dologról.

Miért dühösek a törvényt bírálók?

Íme, összefoglalva a problémás pontok: új földtörvény.
A Fidesz, és Orbán Viktor 2010-ben megígérte a választóknak, hogy a magyar földet nem engedik külföldi kézre jutni. Miért ennyire fontos mégis nekik, hogy ezt a törvényt keresztülverjék? Pl azért, mert jólértesültek szerint az Unió a túlzottdeficit-eljárás alól azzal a feltétellel vette ki hazánkat, hogy az aktuális kormány törvényerőre emeli azokat a feltételeket, melyeket Magyarország az EU-s csatlakozáskor elfogadott (jelesül EU-s polgárok számára megnyitott termőföld vásárlási lehetőség biztosítása, legkésőbb 2014 tavaszától). A jóságos, önzetlen EU, aki csak ad és ad, számolatlanul... Hogy ez Orbánéknak miért fontos? Na igen, miért lehet fontos a költségvetési szigor fellazításának lehetősége a választások előtt egy évvel?
És akkor a szokásos oligarcházásról még nem beszéltünk, az új Csák Máték és Aba Amádék: Csányi Sándor, Nyerges Zsolt, Demján Sándor, a mostaninál még nagyobbra növelhessék az általuk, családjuk, különböző strómanjaik által birtokolt termőföldeket.

Mivel érvelnek a törvény mellett kiállók?

Sokan vannak, akik egyáltalán nem érzik magukat hülyének, miközben a kormány hivatalos propagandáját szajkózzák az újabb győztes csatájáról a gazdasági szabadságharcnak, merthogy szerintük ez a földtörvény éppen a kis-és középgazdálkodókat védi, és megnehezíti a nagybirtokosok, és a külföldiek földhöz jutását. Hol?? Miképpen??
És hogy szerintük az EU toporzékolni fog, hogy ez a kuruc Orbán már megint hogy keresztbetesz nekik. Igen, nyilván nincs az az alkuhelyzet, aminél ne lenne érdemes megpróbálni jobbat kicsikarni; de valóban annyira mérges lenne az EU egy olyan földtörvény miatt, ami megengedőbb számára, mint pl a belga(!!) megfelelője?

A másik, népszerű érv úgy hangzik: a földet strómanok, és zsebszerződések révén eddig is külföldi gazdák művelték, tessék, meg lehet tekinteni a Kisalföldet pl, minden három megművelt földterületből kettőnek osztrák "gazdája" van, aztán a világ mégsem omlott össze, sőt. Ráadásul aki csak bérlő, az hajlamos kizsigerelni, kizsákmányolni, vegyszerekkel, gyomirtókkal, műtrágyákkal elmérgezni a talajt és a felszíni vizeket, aztán odébbállni, míg aki tulajdonos, annak ugye tulajdonosi szemlélete is lesz.
Ez mind nagyon jól hangzik, csak érthetetlen, hogy miután ugyanebbe a kényelmes hitbe ringattuk magunkat mindannyiszor a rendszerváltás óta, akárhányszor valamely ágazatunkat "profi, tőkeerős, fejleszteni, beruházni, korszerűsíteni, és üzemeltetni kész" külföldi multicégeknek átjátszottuk, kezdve a nehéziparral, folytatva a könnyűiparral, a mezőgazdasági feldolgozóiparral (később nagyon fontos lesz!), a kereskedelemmel, és most aktuálisan a mezőgazdasági termelő szektorral, majd később lezárva a folyamatot az energetikai termelő és szolgáltató ágazattal, és mikor minden esetben rá kellett jönnünk, hogy a külföldi multi nem termelést, hanem piacot vesz, akkor miért áltatjuk magunkat ezzel újra és újra?

A harmadik, és egyben legpökhendibb, leg"fideszesebb", legtenyérbemászóbb érv, amit oda szoktak vágni a földet birtokló 80 éves öregember/a megyeszékhelyen, szolgáltatásban megélni kívánó fia/az Angliában, vagy Németországban megélni próbáló unokája képébe: ha olyan "nagymagyarok" vagytok, akkor miért adjátok el a földet a külföldinek? Hegyben áll a műveletlen, parlagon hagyott termőföld, lenne mit megművelni, tessék csak! Ez az utóbbi mondat sajnos megállja a helyét, de mielőtt a vidéki embereket kollektíven szégyenpadra ültetnénk, érdemes gyorsan megvizsgálni, mi vezetett el idáig.

A magyar mezőgazdaság tervszerű elzüllesztése

Köztudott, és semmiképpen sem vita tárgya, hogy az ötvenes években kialakított termelőszövetkezeti rendszer nem volt a lézető gazdasági társulások legjobbika. Felülről irányított, sokszor alkalmatlan emberek politikai érdekei által rángatott rendszer, a korabeli nyugati gazdaságokhoz képest középkori technológiával működtetett, többnyire nagy mennyiségű élőmunkára támaszkodó, pazarló, gazdaságtalan rendszer volt, rengeteg lopással, temérdek lógóssal, és a tulajdonosi szemlélet teljes hiányával. Ezzel együtt a TSZ-rendszer vígan eltartott egy tízmilliós országot, megalapozta a "szocialista jólétet", a gulyáskommunizmust (=a rendszer szar volt, de zaba volt mindig elég). A nosztalgikus könnyfátyol mára addig ment, hogy a hetvenes évekre már Magyarország etette a Szovjetuniót - ez nagyon szépen hangzik, de azért vastag túlzás, csupán arról van szó, hogy a SZU hatalmas, döntően az Uráltól nyugatra lévő termőterületek helyére épült iparvidékek városaiba koncentrálódott, több százmilliós lakossága bármennyi import élelmiszert fel bírt venni.

A rendszerváltó politikusok számolatlan, hazaárulással felérő főbűne közül az egyik ennek a rendszernek az elhibázott ideológiai elvekre felépített, tervszerű szétbombázása volt, Kárpótlás címén.
A Kárpótlás elsődleges célja, az egykori, sokszor erőszakkal tsz-esített földtulajdonosok újbóli termőföldhöz juttatása, akaratlanul vagy szándékosan, de szinte semennyire sem valósult meg.
Elsőként ott volt a reprivatizáció teljes kizárása (azaz az eredeti tulajdonosok semmilyen elsőbbséget nem élveztek a földekre [gyárakra, bérházakra stb] való licit során).
Utána következett a kárpótlások mértékének aránytalansága. Bármiféle panaszkodás nélkül írom le a családom, és az ismeretségem történetét: Apám apja 5 év malenkij robot (jeges Volgában való faúsztatás) után 1950-ben tért haza, 40 kilósan, egy évre rá meghalt. Ő, és a nagyanyám, illetve a nagybátyám összesen 0 ft kárpótlási jegyet kaptak. Anyám egykori főnöke, aki osztályvezető főorvos volt az egészségügyben, a lágerben elholocaustált édesanyja és édesapja után fejenként egy-egymillió forint kárpótlási jegyet kapott (1990-et írunk!). Anyai nagyapámék nyolclakásos, ferencvárosi elállamosított bérházuk után 15 000 ft-nyi kárpótlási jegyet kaptak.
Látható, hogy egyrészt maga a kárpótlás ötletszerű, és aránytalan volt, ennélfogva nem jelentett komoly kárpótlást sem anyagi, sem erkölcsi téren; másrészt megkockáztatható, hogy nem mindig a leginkább rászorultak kapták a legnagyobb összegeket.

A következő aljasság a Kárpótlási jegyek átruházhatósága, nem névreszólósága volt. Az amúgy is szegény, majd a rendszerváltás első vesztesei közé tartozó, idős, földműveléssel foglalkozni nem tudó, vagy már nem akaró emberek bagóért adták el a kárpótlási jegyeiket az azonnal, készpénzzel fizető spekulánsoknak.

Ezután jött az egykori állami, Tsz-földek felparcellázása, az azokra kárpótlási jeggyel licitálók részére. De hogy?!... Ha valaki esetleg mégis ragaszkodott a földjéhez, az kapott egy 50 méter hosszú, 30-40 centi széles nadrágszíj-parcellát. Belátható, hogy egy ilyen földet művelni képtelenség. Mivel az emberek ekkoriban a szövetkezetbe tömörülés lehetőségét zsigeri alapon vetették el, ezért nem kellett hozzá sok, hogy csalódottan és elkeseredetten megváljanak a hasznavehetetlen földcsíkjaiktól. Ezután kezdődhetett a Földhivatalokban a nadrágszíjparcellák újraosztásának programja... Gyalázat.

A TSZ-ek szétverése, és a leendő kisbirtokosok kisemmizése után következett a középbirtokok ellehetetlenítésének hosszú folyamata.
Első körben elprivatizálták fillérekért (ez annyira fájdalmas közhely, és annyit használjuk, hogy az ember gyomra görcsbe rándul tőle, akárhányszor hallja) a mezőgazdasági termelők legfontosabb felvevő piacát, azt a helyet, ami a terméket készpénzzé konvertálta a gazdák számára: a mezőgazdasági feldolgozóipart (növényolajgyárak, sörgyárak, dohánygyárak, cukorgyárak, malmok, húsüzemek, tejüzemek, konzervgyárak, stb stb). Ezek többségét vagy limitált teljesítménnyel, az egykori volumen töredékén működtették/működtetik, vagy hamar bezárták.

Közben mellékhadszíntereken is folyt a vidék tönkretétele, emlékezzünk a biogiliszta-botrányra (hány jóhiszemű termelő várta tőle a megváltást, és mennyi pénze tűnt el a semmiért?), az olajszőkítésre, amely főleg vidéken szedte az áldozatait (hány traktor, kombájn, teherautó motorja ment tönkre a felsavazott HTO-tól?).

Közben rendületlenül folyt a piac liberalizációja, az Állam szépen kihátrált a termelők mögül. A nagybani kereskedők, és a raktárosok kezeiben folytak össze a szálak. Emlékszünk a búzabrikettre, meg a csatornába kiöntött tejekre? A termelőnek nem érte meg nyomott áron eladni a terméket, mivel még az eddigiek ellenére is túltermelés volt a honi mezőgazdaságban (köszönhetően többek között a mesterségesen alacsonyan áron tartott, külföldről, védővámoktól mentesen behurcolt, alacsony minőségű terményeknek). Nem 1930-at írtunk ekkor, hanem a '90-es évek közepét.

A folyamatos csapások mellé (árvizes és aszályos évek periodikus váltakozása) csatlakozott egy újabb: az időről időre felbukkanó ételhamisítási botrányok, és a külföldön felbukkanó, de hatásaiban nálunk is lecsapódó haszonállat-járványok.
A sorozatos borhamisítási botrányok, az, hogy a Soltvadkerti Rizling mára egyet jelent a cukorból, műtrágyából, és egyéb, borba nem való kemikáliákból előállított kannással, agyonvágta a kiskunsági bor-és szőlőtermelést.
Az ólommal "nehezített", téglaporral színezett pirospaprika-őrlemények évekre aláásták a világhírű magyar pirospaprika termelés-és feldolgozást. Mire az ágazat valamennyire kiheverte volna a bizalomvesztésből eredő károkat, jött az aflatoxinnal szennyezett, tömegesen behurcolt brazil pirospaprika...
A brit(!), szarvasmarhákat megbetegítő kergemarha-kór csapást mért a magyar marhahúsra is.
A Németországban a sertésállományt tizedelő száj-és körömfájás tizedelte a hazai sertéstartókat is.
A távol-keleten(!) tevékenykedő madárinfluenza, és emberre átterjedő mutációi a magyar, szabadföldi szárnyastartást pecsételte meg. (Hány magyar szárnyastartó gazdának volt minden komforttal felszerelt, hangárnyi méretű állattartó telepe, ketrecekkel, ahol 0-24-ig, fedett helyen tarthatta az állatait?)
Ezeket a pánikokat mind a kereslet visszaesése, az árak zuhanása, kényszervágások követték. Nem sokan voltak, akiknek belefért egy évnyi totális veszteség a vállalkozásukba.

És még hol a vége? Az EU-csatlakozásunk felemelte az utolsó sorompókat is a tagállamokból érkező nyersanyagok, és kész termékek előtt, illetve hozott olyan szabályzókat, amik a gazdák versenyképességét erősen csorbították, mivel azokat a feltételeket, ami a nyugati multiknak már megvolt, ők csak költséges beruházások árán tudták megteremteni.

És eközben mit tett az aktuális kormányzat? Szőlők, gyümölcsösök kivágására adott támogatást, erre ösztönözte a gazdákat. Támogatást adott azoknak, akik parlagon hagyták a földjüket.

A parasztok mégis(!) felemelték a hangjukat, gyakorivá váltak a felvonulások, útlezárások. Már tíz éve tüntettek azokért a jogaikért, amiknek a maradékait a minap vették el tőlük. A kormány hecckampányának, és az autósoknak okozott kellemetlenségeknek köszönhetően végül a városi emberek szimpátiáját is elvesztették, cserébe homályos és behajthatatlan ígéreteken kívül soha nem kaptak semmit.

Az olyan apróságokról már ne is beszéljünk, hogy pl őstermelő csak őstermelői igazolvány kiváltása után, helypénz leszurkolása után árulhatja a saját terméket a piacon. Hogy a nagykereskedőket megkerülni egy bizonyos tétel fölött szinte lehetetlen. Hogy a nagybani zöldségpiacról eladásra kínált terméket kivinni nem lehet(!!!). Hogy a kényszerűségből így otthagyott paprikát, paradicsomot a piac üzemeltetőinek, a rendőröknek és közterület-felügyelőknek a félrenézése, vagy éppen az aszisztációja mellett árulják adó-és járulékmentesen az aluljárókban a rómaiak...

Az i-re a pontot a hazánkban '90 előtt ismeretlen, Amerikából behurcolt, invazív, és rendkívül allergén parlagfű behurcolása tette fel. Azok a földbirtokosok, akik ragaszkodtak a földjeikhez, de ideiglenesen, vagy tartósan nem művelték azokat, mostanában egy új sarccal szembesülnek, mégpedig a parlagfűvel szennyezett földek tulajdonosainak vastag bírságolásával. Nem keveseknek ez volt az a határ, amikor azt mondták: inkább eladom a földet, mintsem még permeteztessem, szántassam, vagy a bírságot fizessem a semmiért.

Mindeközben a rendszerváltás utáni időszak egyik meghatározó, vidéki embereket képviselő, klasszikus jobbközép, polgári-keresztény gyűjtőpártja lehetett volna az FKGP. De nem lett, mert a párt neve kijavíthatatlanul összeforrt a magyar politika első, és legnagyobb stand-up komikusával, az egykori családjogi ügyvéd(!) nevével: Torgyán Józseffel. Egy ilyen ember, aki a handabandázáson és az üres, hangulatkeltő locsogáson kívül semmihez nem értett, vezette kompánia kellett volna, hogy eredményesen képviselje a mezőgazdaságból megélni próbáló, vidéki emberek érdekeit.

Mindezek figyelembevételével kéretik a továbbiakban a parasztság elé állni, és a szemükbe nézve kérdőre, felelősségre vonni őket.

Megoldás(??)

Most, hogy valamennyire látjuk a problémát, következnie kellene a megoldási javaslatok özönének. De, mint azt már a bevezetőben leírtam, ez a témakör nem az én asztalom. Nem ismerem a parasztság, a termelők, a vidéki emberek problémáit. Ebben a témakörben, vezetőként, mindenképpen az ő szavukra hagyatkoznék. Pár dolgot azért csinálnék:

Elhivatott, tisztességes, szorgalmas, tehetséges ember(ek) pozícióba juttatása. Számomra jelenleg ez az ember Ángyán János, volt Vidékfejlesztési Államtitkár, tegnap óta volt Fideszes. Persze az ember "idoljai" a legtöbbször, idővel megdőlnek, és ez hatványozottan igaz a politikában, de egyelőre benne bízok. Ángyán József videó

A magyar termelők védelme, pozícióba helyezése védővámmal, behozatali kvótákkal. Természetesen sokat tehet a tudatos vásárló is (erről szól ez a rendkívül betiltott, mégis mindenki által látott, amúgy remek videó is: Magyar termék reklám), de az állami beavatkozás nélkülözhetetlen. Agyrém, hogy lisztet a Csallóközből (Szlovákia), tejet szintén a szlovákoktól vagy a szlovénektől, étolajat Bácska-Bánátból (Szerbia-Románia), burgonyát Lengyelországból hozunk be. Tanulságos megfigyelni, hogy a felsorolt országok többnyire megvetés és lenézés tárgyát képezik hazánkban, és mégis... Az izraeli sárgarépáról, a kaliforniai paradicsomról, a kínai fokhagymáról, a chilei vagy ausztrál borokról nem is beszélve.

A jelenleg kihasználatlan, parlagon álló termőföldek, és a munkanélküli százezrek összehozása, akár a MMSZ keretein belül (Erről anno írtam is érintőlegesen). Elfogadhatatlan, hogy míg Magyarországon gyermekek tízezrei éheznek, és még ki tudja, hány felnőtt sem jut kielégítő minőségű és mennyiségű táplálékhoz, addig a termőföldek, meg az istállók üresen állnak.
Kellene mellé egy szervezett szövetkezeti boltrendszer, ahol az így megtermelt árut a szociálisan rászorultak jelentős kedvezményekkel vásárolhatnák meg.

A mezőgazdasági feldolgozóipar üzemeinek, és élelmiszeripari raktároknak a létesítése, akár jelentős állami szerepvállalás (beruházás-üzemeltetés) mellett is. Erős és megbízható felvevőpiaci garanciák kellenek ahhoz, hogy a mezőgazdasági kis-és középbirtokosok újra ásót-kapát merjenek ragadni.

Facebook-csoport