Csonkamennyország

Az idősek "megmogyorózása" után csapjunk oda egyet a fiataloknak is, ők se érezzék magukat annyira jól. Persze, meg lehet próbálni az említetteket érintő megvonásokat elviccelni, de sajnos nehéz percek ezek. A kádári ellátórendszer jótékonyságát görgetjük magunk előtt, egy olyan igazságtalan ballasztot, amelyhez még senki sem mert nyúlni. Nem csoda, olyan népszerűtlen intézkedésekről van szó, amikkel nehéz választást nyerni... szerencsére esetünkben felelős, megfontolt kormányzásról van szó.
Arról nem beszélve, hogy a diákság egy viszonylag egységes, könnyen az utcára szólítható tömb (láthatjuk most már sokadik hónapja), nehéz, ha nem teljesen lehetetlen tőlük elvenni bármilyen, általuk "szerzett jognak" nevezett kedvezményt.

Bár feltételezem, hogy a blogot főleg az én korosztályom, vagy annál egyel fiatalabbak olvassák, a mai bejegyzés még bennük is ellenérzéseket korbácsolhat. A pénzelvonást a mindenkori (másik) szent tehénnel, a választási győzelmek jolly jokerével, a költségvetés egyik legjelentősebb kiadási tételével, a nyugdíjrendszer megnyirbálásával folytatom.

Miután az előző írásban lefektettük egy igazságosan, és lehetőleg minél szakmaibban működő, hazafias kormány megválasztásának alapjait, nézzük, mi kell ahhoz, hogy az ország kerekét jó irányba forgassuk.

Ugyanaz, ami a háborúhoz: pénz, pénz, és még több pénz.
Megtanultuk, belénk verték: pénz, na az az, ami pedig itt soha nincsen. Elég, meg főleg nincsen.

A most induló bejegyzéssorozatban megkísérlem összeszedni azokat a területeket, ahonnan lehetne egy kis pénz meríteni. Minden megvonás fájó, ezért igyekszem úgy összeszedni a dolgokat, hogy azok minél kevésbé legyenek elviselhetetlenek. Sok esetben inkább lesz majd szó ésszerűsítésről, mint sima megvonásról. (Tudom, hogy az ésszerűsítés, az átszervezés, a reformálás elcsépelt, besározott, lejáratott, hitelüket vesztett szavak, de sajnos nem tudok jobbat.)

Nem árt az elején leszögeznem: én nem vagyok túlzottan nagy barátja az úgynevezett népképviseleti demokráciának. Belátható, hogy ahogyan ez minálunk működik, az maga a csőd.
Magával a demokráciával nincs bajom, de ha jobban beleásunk az eredeti kifejezésbe, akkor észrevehető, hogy a mostani, általános választójoggal és választott képviselőkkel súlyosbított rendszer árnyéka az ókori eredeti önmagának.
Athénban csak egy elég szűk kör bírt szavazójoggal. Teljes jogú athéni polgárnak kellett lennie (és férfinak). Ez ma valami olyasmit jelent, mintha csak középosztálybeli férfiak szavazhatnának.
Arról nem beszélve, hogy ténylegesen csak diktátort választottak (maguk közül), speciális esetekben, minden más ügyben de facto képviselőként működtek, azaz megvitatták, és megszavazták a város életét befolyásoló határozatokat. Magyarán a szavazópolgár egyben döntéshozó is.
Manapság nem egészen ez zajlik, igaz?

1979-ben születtem, a Külcsínváltás idején alig 10-11 éves. Mégis, ahogy teltek az évek, úgy nyílott ki az elmém az engem körülvevő világ történéseire egyre inkább, és úgy vettem észre azt, hogy mennyire rosszul haladnak a dolgok.
Azt ugye belénkmantrázták, hogy a szocializmus rossz volt, fenntarthatatlan struktúra, beteg ideológia, stb stb. De valahogy nem láttam azt, hogy az új világ sokkal jobb lenne.
Azt láttam, hogy abból a kevésből, a "rosszból", mennyit lehet eladni, ellopni, tönkremenni hagyni bezárni. Mindig, újra és újra rácsodálkoztam: még ez is megvolt? Még ennyi mindenünk van?
Akkoriban, tizen-huszonévesen kezdtem el mondogatni: ha ezt az országot jól vezetnék, és ha az emberek összefognának egy közös célért, akkor 20 év alatt egy mini Svájcot, egy mini Japánt lehetne csinálni. (Hiszen azt láttam: még mindig mennyi mindenünk van!)