Csonkamennyország

Ennek a két témakörnek nem szükséges túlzottan terjengős felvezetést keríteni, pontosan arról lesz szó, amit a cím ígér: a zöldterületeink, és a műemlékeink megóvásáról.

Az invazív (nem őshonos, természetes ellenségeinek hiányában korlátlanul szaporodó) állatfajok, és a sokszor allergén, szintén invazív növényfajok évről-évre sok gondot, és megszámlálhatatlan kiadást jelentenek a mezőgazdaságnak, az egészségügynek.
Azt a tétova maszatolást, amit évek-évtizedek óta az aktuális kormányzatok ezen a fronton végeztek, egy magasabb, hatékonyabb sebességfokozatú küzdelemre kell felváltani.

Olyan témakör következik, amivel kapcsolatban a legmerevebb vaskalaposság bélyegét lehet majd rámsütni - állok elébe.
A káros szenvedélyekkel szemben valóban nagyon szigorú vagyok, főként azok rettenetes egészségkárosító, közösségromboló, közbiztonságot gyengítő, erőforrásokat pazarló, gazdaságilag megvédhetetlen mivoltuk miatt.
Természetesen lehet érvelni ködös féligazságokkal vagy éppenséggel egyértelmű hazugságokkal, hagyományokra hivatkozva, technokrata módon csak a lehetséges bevételekre koncentrálva.
Ezekkel minddel vitába tudok, és fogok is szállni a kattintás után. Természetesen a megoldási javaslataim nem minden esetben kizárólag a megszüntetés-tiltás-kriminalizálás vonalon fognak mozogni. Nagyon fontos, ha éppenséggel nem fontosabb a megelőzés, illetve a már szenvedélybeteg embereken való segítés.
Fontosságuk súlya szerint fogok haladni.

A következő téma nem tartozik a legfajsúlyosabbak közé, de mivel a mindennapjainkba, feltűnő vagy észrevétlenül megbúvó, indirekt módon beleszőtte magát, ezért úgy gondolom, hogy kitárgyalásra érdemes.
Főleg, ha figyelembe vesszük azt, hogy mára a reklámok az egészséges mértéket jóval meghaladó módon burjánzanak, és ez bizony visszanyesésre szorul.

A magyar külpolitika lassan egy évszázada nem hajlandó felismerni a saját korlátait és lehetőségeit. Ennek következtében hazánk folyamatosan valamely politikai és/vagy gazdasági nagyhatalomhoz dörgölőzve, benne látva sorsának jobbra fordítóját tevékenykedett. Németország után a Szovjetúnió, majd az USA, később az Európai Unió (azaz megint Németország).
A Jobbikot lehet rasszizmussal, antiszemitizmussal bélyegezni, nem ide tartozik, hogy ez jogos vagy jogtalan, de azt még a legelfogultabb ellenzőiknek is el kell ismerni, hogy gazdasági-politikai kérdésekben többször mondanak értelmeset, mint sem. Viszont a külpolitikájuk nekik is agyrém: Törökország, Oroszország a nagy barátok, az egyéb marginális volt török birodalmi országokról és volt szovjet tagköztársaságokról nem is beszélve.
Közben pedig azok, akikkel lehetne, kellene szoros külpolitikai kapcsolatokat ápolni, végig itt vannak a közelünkben, méretük, problémáik, megoldási lehetőségeik hasonlóak, és egyikük sem tudna igazán a másik fölé nőni. Csak éppen pont velük vagyunk a legrosszabb viszonyban: a szomszédainkkal.

A magyarok általában büszkék a szürkeállományukra. Van is mire, találmányok, felfedezések, újítások sora tanúskodik a magyar kreativitásról.
Egy olyan tőke ez, amit mindenképpen érdemes kiaknázni, amit nem lenne szabad engedni, hogy az országon kívülre kelljen elszivárognia ahhoz, hogy ki tudjon bontakozni.
Egy célszerűen felállítandó, a jelenleg elaprózottan működő, kisebb kreatív műhelyeket összefogó állami Intézet két fő irányban tevékenykedne: zöld technológiák (és kisebb mértékben egyéb kutatás-fejlesztés), illetve elsősorban élelmiszerekkel kapcsolatos hatásvizsgálat.

Ennek a blognak alapvetően nem célja, hogy a napi politikára reflektáljon, viszont tegnap olyasmi történt a magyar Országgyűlésben, amivel kapcsolatban mindenképpen fel kell emelni minden jóérzésű embernek a szavát.
Valószínűleg kevésbé sarkosan is meg lehetne fogalmazni, de voltaképpen annyi történt, hogy a Fidesz-kormány az MSZP sunyi asszisztálása mellett, az LMP csendes, és a Jobbik hangos hisztériájától és meddő toporzékolásától kísérve, tűzön-vízen át, bármi áron, de keresztülverte a magyar termőföldek külföldi, és belföldi multiknak, nagybirtokosoknak való átjátszását.
Eredetileg a mezőgazdaság nem lett volna bejegyzés-téma, mivel tősgyökeres pestiként megoldási javaslataim nincsenek, és a problémák jéghegyének is csak a csúcsát látom. Azonban ez a dolog most annyira felháborít (és nemcsak engem, de rengeteg apolitikus személyt, pártatlant, és eddig a törvényig Fidesz-hívőt is), hogy úgy gondolom, ha már forradalom nem tört ki (a magyarok utolsó cseppje, a mi Gezi-parkunk, vagy 20 forintos buszjegyáremelésünk még várat magára), legalább ahol lehet, beszéljünk a dologról.

Ez a bejegyzés szintén dupla, de mindkét témakör egyaránt az "egyszeri vásárló" érdekeit hivatott szolgálni.
Az első a szabványok témakörét járja körbe, elsősorban az élelmiszeriparban újabban használt káoszba kívánja visszahozni az áttekinthető, világos rendszert, ami évszázadok igényeire alapozva alakult ki.
A második téma az elsőnek egy altémaköre, a termékekre vonatkozó garanciák kibővítése, a szervizelhetőség, és a tervezett elavulással szembeni küzdelem megkezdése.

Ebben a bejegyzésben két, rövidebb témáról lesz szó. Az első a magyar termék kategóriájáról, ami egy, a hazai gazdaságot támogató, ösztönző állami garanciavállalási és támogatási rendszer.
A második pedig egy kitörési pont az iparnak, ami nem mellékesen a környezetvédelmet is szolgálja: a hulladékfeldolgozás.

Mint arról már korábban írtam, Magyarország vízgyűjtő területen való fekvésének köszönhetően, kiváló felszíni, és felszín alatti, nagy mennyiségű édesvízzel rendelkezik, annak utánpótlása folyamatos és bőséges. Ám ezt a lehetőséget nem használjuk ki maximálisan, sőt, sokszor úgy tűnik, hogy az egy-két régi, elavult, kis teljesítményű vízerőművünket (Tiszalök és Kisköre) leszámítva csupán mint áthidalandó akadályként, vagy mindent elárasztó veszedelemként tekintünk vízfolyásainkra.
Pedig a folyami, tavi szállításban még akár belföldi szinten is nagy tartalékok vannak, környezetbarát szállítási mód, mely sokszor minimális beruházásokat igényel csak (kikötők, átrakók, mederkotrások, szervízbázisok).
A mezőgazdaságnak jelentős pluszt jelenthetne egy fejlett öntözőcsatorna-hálózat, mely az élővizekből, és a víztározókból nyeri az utánpótlást. Ugyanezen csatornák fordított irányban, a belvizek elvezetésekor tehetnek jó szolgálatot.
A víztározó-és öntözőcsatornák rendszere kiegyenlítené azokat a hektikus természeti csapásokat, amelyek néhány évenkénti ingadozással, hol árvizek, hol pedig aszályok képében sújtják az országot.
Természetesen az ország nem csak Dunából, Tiszából, és a Balatonból áll, hasonlóan fontosak a mostohagyerekként kezelt, olykor csak néhány tízezer ember életét és értékeit veszélyeztető, kisebb folyók árvízi védelme is, de ebben a bejegyzésben csak három nagyobb projektet ragadnék ki bővebben, amelyek megítélésem szerint fontosak, és pozitív hozadékokkal járóak lennének.